Inkvizíció

Az inkvizíció (latinul inquisitio, „vizsgálat”, „nyomozás”, „tudakozódás”) a középkori és kora újkori latin keresztény Európában kialakult bírósági eljárás, illetve több, egymástól jogilag és történetileg is különböző egyházi vagy egyházi–állami intézmény összefoglaló neve. Elsődleges feladata a nyilvános eretnekség kivizsgálása, az eretneknek minősített tanok terjedésének megakadályozása, a megtévedtnek tartott személyek visszavezetése az egyházi közösségbe, illetve – súlyosabb esetekben – az elítéltek átadása a világi hatóságnak volt.

A szó a köznyelvben gyakran egyetlen, központosított, mindenütt azonos módon működő „Szent Inkvizíció” képét idézi fel. A történeti kutatás azonban inkább többes számban, inkvizíciókról beszél: különbséget tesz a püspöki vizsgálatok, a 13. századi pápai vagy középkori inkvizíció, a spanyol inkvizíció, a portugál inkvizíció, az amerikai és ázsiai gyarmati törvényszékek, valamint az 1542-ben létrehozott római inkvizíció között. Ezek a fórumok eltérő jogi keretben, eltérő politikai viszonyok között, eltérő hatáskörrel és sokszor eltérő gyakorlattal működtek. A spanyol inkvizíció például pápai felhatalmazással létrehozott, de a spanyol koronának alárendelt intézmény volt, míg a római inkvizíció közvetlenebbül a Szentszék szervezetébe tartozott.

Az inkvizíció története szorosan összefügg azzal, hogy a középkori Európában a vallási egységet nem pusztán magánhitbeli kérdésnek, hanem a közösségi rend, a jog és a politikai lojalitás részének tekintették. Az eretnekség ezért nem egyszerűen belső véleményként, hanem nyilvánosan hirdetett, közösségszervező és a kor felfogása szerint az egyházi–társadalmi rendet veszélyeztető magatartásként jelent meg. Ez a háttér nem teszi a mai mércével mérve problematikus eljárásokat jogállami értelemben elfogadhatóvá, de magyarázza, miért tartották azokat a kortársak – katolikusok, később protestánsok és világi hatóságok is – a társadalmi önvédelem lehetséges eszközeinek.

Az inkvizíció megítélése a 16. századtól kezdve jelentős politikai és vallási viták tárgya lett. A spanyol hatalom ellenfelei, protestáns vitairatok, felvilágosodás kori szerzők, később antiklerikális és nacionalista irányzatok gyakran az inkvizíciót tették meg a katolikus vagy spanyol „zsarnokság” jelképévé. A modern történetírás ezzel szemben igyekszik elválasztani a tényleges intézménytörténetet az úgynevezett „fekete legenda” irodalmi és politikai hagyományától. Edward Peters szerint a mindenható, mindent átfogó, monolitikus „Inkvizíció” mint fogalom nagyrészt utólagos kulturális konstrukció; a valóságban helyi, regionális és korszakonként változó intézmények működtek. Henry Kamen hasonlóképpen hangsúlyozza, hogy a spanyol inkvizícióról alkotott népszerű képben a valós erőszakos vonások, a politikai propaganda és a későbbi irodalmi képzelet elemei keverednek.

Galileo Galilei a római inkvizíció előtt Cristiano Banti 19. századi festményén. A jelenet nem kortárs ábrázolás, hanem későbbi történeti kép.

Francisco Goya: Az inkvizíció törvényszéke. A 18–19. századi művészet jelentősen alakította az inkvizícióról kialakult modern képet.

Elnevezés és fogalmi különbségek

A latin inquisitio eredetileg nem sajátos intézménynevet jelentett, hanem a római és kánonjogi eljárás egyik típusát: a bíró vagy hatóság hivatalból folytatott vizsgálatát. A középkori jogban az inquisitio szemben állt a pusztán magánváddal vagy nyilvános vádlóval induló eljárással; célja az volt, hogy a hatóság maga derítse fel a tényállást. Ebből alakult ki az inquisitio haereticae pravitatis, vagyis az „eretnek romlottság vizsgálata”.

A történeti szakirodalomban több fogalmat kell elkülöníteni:

• inkvizitórius eljárás: általános jogi technika, amelyben a bíróság hivatalból is vizsgálódhat;
• püspöki inkvizíció: a helyi püspökök feladatkörébe tartozó, 12–13. századi eretnekségellenes vizsgálatok összefoglaló neve;
• pápai vagy középkori inkvizíció: a pápai megbízással működő, rendszerint szerzetesrendekből – főként domonkosokból és ferencesekből – választott inkvizítorok 13–15. századi tevékenysége;
• spanyol- és portugál inkvizíció: állandó, intézményesült kora újkori törvényszékek, amelyek az Ibériai-félszigeten és gyarmataikon működtek;
• római inkvizíció: az 1542-ben alapított Római és Egyetemes Inkvizíció Szent Kongregációja, a későbbi Szent Hivatal elődje;
• „az Inkvizíció” mint kulturális jelkép: a kora újkortól kialakuló polemikus, irodalmi és politikai kép, amely sokszor erősen eltér a konkrét törvényszékek történetétől.

A „szent inkvizíció” kifejezés egyes korabeli hivatalos megnevezésekben valóban előfordult, különösen a spanyol Santo Oficio („Szent Hivatal”) elnevezésben. Enciklopédikus használatban azonban célszerű mindig megadni, hogy melyik intézményről van szó, mert a középkori pápai inkvizíció, a spanyol inkvizíció és a római inkvizíció között jelentős jogi, szervezeti és politikai különbségek voltak.

Történeti háttér

Vallási egység és közrend a középkorban

A középkori latin keresztény társadalmakban a vallás nem különült el élesen a jogtól, a politikától és a társadalmi identitástól. A keresztény hitvallás, a szentségi élet, az ünnepek, az eskü, a házasság, a végrendelkezés és a közösségi hűség mind egy összefüggő rend részei voltak. Ebből következett, hogy a nyilvános eretnekséget a kortárs hatóságok nem pusztán teológiai tévedésként, hanem a közösség egységét megbontó cselekményként értékelték.

Az eretnekség fogalma a kereszténységen belüli, a hivatalos tanítással szemben álló, makacsul képviselt és nyilvánosan terjesztett tanítást jelölte. A nem keresztények – például zsidók vagy muszlimok – önmagukban nem számítottak eretneknek, mivel nem tartoztak a keresztény hit és egyházi fegyelem kötelékébe. A kora újkori spanyol- és portugál inkvizíció sajátossága éppen az volt, hogy joghatósága nem a meg nem keresztelt zsidókra vagy muszlimokra, hanem elsősorban azokra az újkeresztényekre, conversókra és moriszkókra terjedt ki, akik formálisan keresztények voltak, de akiket titkos zsidó vagy muszlim vallásgyakorlattal gyanúsítottak.

A középkori és kora újkori államok – katolikusok és protestánsok egyaránt – gyakran alkalmaztak kényszert vallási kérdésekben. Ez nem menti fel az inkvizíciós bíróságok túlkapásait, de megakadályozza azt az anakronisztikus értelmezést, amely a vallási kényszert kizárólag katolikus sajátosságnak tekinti. A korszak világi büntetőjoga általában is kemény volt: testi fenyítéseket, szégyenbüntetéseket, száműzetést, vagyonelkobzást, kínvallatást és halálbüntetést egyaránt alkalmazott.

Ókeresztény és késő antik előzmények

A keresztény egyház első évszázadaiban az eretnekség elleni fellépés fő eszközei a tanítás, a zsinati elítélés, a kiközösítés és a közösségből való kizárás voltak. A kereszténység állami elismerése és később a római állam keresztény jellegének erősödése után a császári hatalom is beavatkozott teológiai vitákba. Az első nikaiai zsinat (325), majd a későbbi zsinatok dogmatikai határozatai a keresztény tanítás határait rögzítették, de a zsinati ítéletek végrehajtásában a császári állam is szerepet játszott.

A 4. század egyik legismertebb ügye Priscillianus kivégzése volt 385-ben Trierben. Priscillianust és követőit manicheizmussal, mágiával és erkölcsi visszaélésekkel vádolták. A kivégzés ugyanakkor már saját korában is vitákat váltott ki: Tours-i Szent Márton és más egyházi szerzők elítélték, hogy eretnekségi ügyben világi halálbüntetést alkalmazzanak. Ez jelzi, hogy a keresztény hagyományban kezdettől voltak eltérő álláspontok a vallási kényszer és a halálbüntetés kérdésében.

Szent Ágoston és a kényszerítés kérdése

Hippói Szent Ágoston álláspontja különösen fontos volt a későbbi latin egyházi gondolkodásban. Ágoston a donatista szakadás kapcsán eleinte a meggyőzés, a vita és a lelkipásztori érvelés eszközeit részesítette előnyben. Később, a donatista mozgalomhoz kapcsolódó erőszakos csoportok és a császári törvények tapasztalata nyomán elfogadta az állami kényszer korlátozott alkalmazását, de azt javító, gyógyító célú fegyelemként értelmezte, nem öncélú bosszúként.

Ágoston gyakran hivatkozott a Lukács evangéliuma 14,23 szavaira („kényszerítsd bejönni őket”), de értelmezése nem az erőszakos térítés korlátlan igazolása volt. Több levelében kifejezetten kérte, hogy a donatistákkal szemben ne alkalmazzanak halálbüntetést. Donatus prokonzulhoz írt levelében szerepel a sokat idézett megfogalmazás: corrigi eos cupimus, non necari („megjobbítani akarjuk őket, nem megölni”). Ágoston tehát a vallási kényszerítés történetének egyik fontos előzménye, de álláspontja nem azonosítható egyszerűen a későbbi inkvizíciós gyakorlat egészével.

Aquinói Tamás és a középkori teológiai érvelés

Aquinói Szent Tamás a 13. században már abban a jogi és társadalmi közegben írt, amelyben a nyilvános eretnekséget súlyos közösségellenes bűnnek tekintették. A Summa theologiae II–II. részének 11. kérdésében az eretnekséget a hit elleni bűnként tárgyalja, és az akkori büntetőjogi analógiák alapján úgy érvel, hogy a megátalkodott eretnek a kiközösítésen túl világi büntetés alá is eshet. Érvelésében az Egyház először figyelmeztet és a megtérésre törekszik; a világi hatóságnak való átadás csak a makacs és közveszélyesnek ítélt eseteknél jelenik meg.

Aquinói álláspontja a modern vallásszabadság és büntetőjogi garanciák fényében nyilvánvalóan problematikusnak tűnik, de a középkori szerző saját korának jogi analógiáiban gondolkodott. A középkori teológusok és kánonjogászok általában nem a lelkiismeret belső világát kívánták kényszeríteni, hanem a nyilvános, közösségszervező és másokat is eltérítő tanítást tekintették büntetendőnek. A gyakorlatban ugyanakkor az ilyen megkülönböztetések gyakran nem védték meg a vádlottakat a túlkapásoktól, a kényszerítő vallatástól vagy a politikai érdekekkel összefonódó eljárásoktól.

A középkori inkvizíció kialakulása

Eretnekmozgalmak a 12–13. században

A 11–13. században Nyugat- és Dél-Európában több olyan mozgalom jelent meg, amelyet az egyházi hatóságok eretneknek minősítettek. A legjelentősebbek közé tartoztak a katharok vagy albigensek, a valdensek, a bogumilok és különböző apostoli szegénységi mozgalmak. Ezek közül nem mindegyik volt azonos jellegű. A katharok dualista tanítása például a látható világot gyakran rossz princípiumhoz kötötte, elutasította a katolikus szentségi rendszert, és saját egyházi szervezetet alakított ki. A valdensek eredetileg a szegénység, az evangéliumi prédikáció és a laikus igehirdetés kérdésében kerültek konfliktusba az egyházi hatóságokkal, majd később több tanbeli eltérés is elválasztotta őket Rómától.

A katharok dél-franciaországi elterjedése különösen nagy jelentőségű volt. Languedocban a mozgalom nemcsak vallási csoportként, hanem társadalmi kapcsolatrendszerként is jelen volt, és több helyi nemesi család védelmét élvezte. Az egyházi reform és a prédikációs mozgalmak – köztük Szent Domonkos és a későbbi domonkos rend fellépése – részben arra irányultak, hogy az eretneknek tartott tanításokat prédikációval, tanítással és szegényebb, hitelesebb papi életformával ellensúlyozzák.

Szent Domonkos személyét a későbbi hagyomány gyakran összekapcsolta az inkvizícióval, de történetileg pontatlan őt a későbbi intézményes pápai inkvizíció megalapítójaként vagy működtetőjeként bemutatni. Domonkos 1221-ben meghalt, míg a pápai inkvizítori megbízások rendszeres gyakorlata főként az 1230-as évektől bontakozott ki. Domonkos jelentősége inkább a prédikáció, a teológiai képzés és a hitvédelmi vita területén állt.

Az albigens keresztes hadjárat

A katharok elleni fellépés egyik fordulópontja az albigens keresztes hadjárat volt (1209–1229). A hadjáratot III. Ince pápa hirdette meg, miután a békés prédikációs és egyházi intézkedések eredménytelennek tűntek, és a pápai legátus, Pierre de Castelnau meggyilkolása tovább élezte a helyzetet. A hadjárat vallási céljai hamar összefonódtak dél-franciaországi politikai és birtokszerzési érdekekkel. A Montfort-ház és az észak-francia nemesség szerepe világossá teszi, hogy a konfliktus nem pusztán teológiai ügy volt, hanem a francia királyi hatalom délre terjeszkedésének történetébe is illeszkedett.

A keresztes hadjárat nem azonos az inkvizícióval. A hadjárat katonai vállalkozás volt, míg az inkvizíció bírósági vizsgálat és eljárás. A két jelenség azonban történetileg összefügg: a hadjárat után a dél-francia területeken továbbra is jelen lévő kathar hálózatok felderítésére és felszámolására a pápai hatóságok fokozatosan külön inkvizítorokat bíztak meg.

A püspöki és a pápai inkvizíció

Az 1184-es Ad abolendam kezdetű rendelkezés – III. Luciusz pápa és I. Frigyes német-római császár együttműködésének eredményeként – a püspököket kötelezte arra, hogy egyházmegyéjükben keressék és vizsgálják ki az eretnekség gyanúját. Ezt nevezik gyakran püspöki vagy episzkopális inkvizíciónak. A rendszer a helyi püspöki hatalomra épült, de hatékonysága változó volt: egyes püspökök túlságosan gyengék, érdektelenek vagy politikailag kiszolgáltatottak voltak a feladat végrehajtásához.

A 13. században a pápaság közvetlenebb eszközökhöz nyúlt. IX. Gergely pápa idején külön megbízott inkvizítorok jelentek meg, akik rendszerint szerzetesrendekből kerültek ki. A domonkosok teológiai képzettsége, prédikációs hivatása és szervezeti fegyelme alkalmassá tette őket a feladatra, de ferences inkvizítorok is működtek. A pápai inkvizíció nem mindenütt alakult ki azonos intézményi formában: volt, ahol csak időszakos megbízottak jártak el, máshol tartósabb helyi törvényszékek jöttek létre.

A középkori inkvizíció egyik sajátossága a részletes írásbeliség volt. Az eljárások jegyzőkönyvei, vallomásai és ítéletei ma fontos társadalomtörténeti források. Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című munkája például Jacques Fournier püspök, a későbbi XII. Benedek pápa vizsgálati jegyzőkönyveire építve mutatta be egy okszitán falu vallási és társadalmi életét.

Az inkvizíciós eljárás

Az eljárás célja és logikája

Az inkvizíciós eljárás célja elvileg nem a bosszú, hanem az eretnekség megállapítása, a vádlott megtérésre indítása és a közösség védelme volt. A középkori felfogás szerint a bűnbánó eretnek enyhébb büntetést kaphatott, míg a megátalkodott vagy visszaeső eretnek súlyosabb szankció alá esett. A valóságban azonban az eljárás súlyos garanciális hiányosságokat mutatott: a tanúk személyét sokszor titokban tartották, a vádlott nem mindig ismerte pontosan a vádat, az előzetes fogva tartás hosszúra nyúlhatott, és a kínvallatás alkalmazása a beismerés kikényszerítésének veszélyét hordozta.

A bíróságok ugyanakkor nem minden esetben jártak el azonos szigorral. Az ítéletek skálája széles volt: figyelmeztetés, vezeklés, zarándoklat, kereszt viselése, pénzbüntetés, vagyonelkobzás, börtön, gályarabság, kiközösítés, illetve a világi hatóságnak való átadás. A halálbüntetés rendszerint nem az elsődleges és leggyakoribb ítélet volt, hanem az unrepentáns, visszaeső vagy különösen veszélyesnek tekintett esetekben jelent meg. Ez azonban nem csökkenti annak jelentőségét, hogy az inkvizíciós rendszer a korszak büntetőjogának kemény eszközeit – köztük a halálbüntetéssel végződő átadást – is igénybe vette.

Edictum gratiae és feljelentések

Az inkvizítor egy-egy területre érkezve gyakran prédikációt tartott, ismertette a vizsgált eretnekségek jellemzőit, és önkéntes jelentkezésre szólította fel azokat, akik ilyen tanokkal kapcsolatba kerültek. Ezt a kegyelmi időszakot sokszor edictum gratiae néven említik. Aki ekkor önként vallomást tett, rendszerint enyhébb büntetésre számíthatott, de elvárták tőle más érintettek megnevezését is. Ez a rendszer egyszerre szolgálta a bűnbánatot és a nyomozást; ugyanakkor ösztönözhette a személyes ellenségeskedésből, félelemből vagy önvédelemből tett feljelentéseket is.

A tanúvallomások szerepe központi volt. A középkori és kora újkori eljárásban a tanúkat gyakran védelemben részesítették, mert tartottak a megtorlástól. Ennek következménye volt a tanúk nevének titokban tartása, amely a vádlott védekezési lehetőségeit komolyan korlátozta. A bíróságok elvileg vizsgálták a tanúk hitelességét és az ellenséges indítékokat, de a rendszer nem felelt meg a modern kontradiktórius büntetőeljárás követelményeinek.

Védelem és jogi képviselet

A vádlottak bizonyos esetekben kaphattak jogi tanácsadót vagy védőt, de a védő szerepe korlátozott volt, és általában nem fordulhatott szembe magával a bíróság vallási céljával. A vádlottakat gyakran arra ösztönözték, hogy vizsgálják meg lelkiismeretüket, és vallják be azt, amivel vádolhatók. Ez a lelkiségi és jogi logika keveredése az inkvizíció egyik legjellemzőbb vonása: a bíróság egyszerre akarta megállapítani a tényeket, megmenteni a lelket és fenntartani a közrendet.

A középkori inkvizítorok között voltak jogilag és teológiailag képzett, gondos eljárást folytató személyek, de voltak túlkapások, helyi visszaélések és politikai motivációk is. A pápai kúria időnként panaszokat vizsgált, inkvizítorokat visszahívott vagy szabályokat pontosított. Ez mutatja, hogy az inkvizíció nem volt teljesen ellenőrizetlen, de azt is, hogy a központi kontroll nem mindig volt hatékony.

Kínvallatás

A kínvallatás az inkvizíció történetének egyik legsúlyosabb és a mai szemmel leginkább elfogadhatatlan eleme. IV. Ince pápa 1252-ben az Ad extirpanda rendelkezésben engedélyezte a kínvallatás korlátozott alkalmazását eretnekségi ügyekben, a korabeli világi büntetőeljárás mintájára. A szabályok elvileg tiltották az életveszélyt és a maradandó csonkítást, és a kínvallatás célja nem büntetés, hanem információ vagy vallomás szerzése volt.

A gyakorlatban a korlátozások nem mindig jelentettek valódi védelmet. A kínvallatás alatt tett vallomást később meg kellett erősíteni, de a megerősítés körülményei sokszor továbbra is nyomás alatt álltak. A „csak egyszer” alkalmazható kínvallatás szabályát egyes helyeken úgy kerülték meg, hogy a vallatást nem új alkalomnak, hanem az előző „folytatásának” minősítették. Henry Kamen ugyanakkor a spanyol inkvizícióról azt írja, hogy statisztikai értelemben a kínvallatás alkalmazása nem volt általános: egyes korai és kisebb ügyekben ritka, más – különösen judaizálással vagy protestantizmussal kapcsolatos – időszakokban viszont gyakoribb volt.

A spanyol inkvizícióban a leggyakoribb módszerek közé tartozott a csigázás, a kötéllel való szorítás és a víztortúra. Ezeket a módszereket nem az inkvizíció találta fel, hanem a kontinentális európai büntetőjogból vette át. Kamen és Peters is hangsúlyozza, hogy a népszerű irodalomban gyakran szereplő különleges, „inkvizíciós” kínzóeszközök jelentős része későbbi fantázia vagy múzeumi konstrukció; az inkvizíció által használt eszközök többnyire megegyeztek a világi bíróságokon ismert eljárásokkal.

Ítéletek és büntetések

Az inkvizíciós büntetések célja elvileg a bűnbánat, a jóvátétel és az elrettentés volt. A legenyhébb formák közé tartoztak az imák, böjtök, zarándoklatok, nyilvános bocsánatkérések, pénzbüntetések és a vallási oktatásban való részvétel. Súlyosabb esetekben a vádlottat meghatározott ruházat, például bűnbánati jel viselésére kötelezték; ez a közösségi megszégyenítés eszköze volt. A börtönbüntetés – különösen életfogytiglan esetén – súlyos következményekkel járt, bár körülményei helyenként és korszakonként különböztek.

A legsúlyosabb döntés a relaxatio ad brachium saeculare, vagyis a világi hatalomnak való átadás volt. Az egyházi bíróság formálisan nem hajthatott végre halálbüntetést, ezért a megátalkodott (pertinaces) vagy visszaeső (relapsi) eretneket átadta a világi hatóságnak. A világi jog sok helyen halálbüntetést írt elő eretnekségre. Szigorúan jogtechnikai értelemben a relaxatio ad brachium saeculare nem maga volt a halálos ítélet, hanem az egyházi bíróság által elítélt személy „átadása” a világi hatalomnak. Az átadáskor használt enyhítő formula – amely a vérontás elkerülését kérte – a modern olvasó számára ellentmondásosnak tűnhet, mert a gyakorlatban a világi hatóság sokszor nem térhetett el a súlyos büntetéstől. A formula mégis kifejezi azt a középkori jogi fikciót, amely szerint az Egyház nem közvetlenül hajtja végre a halálos ítéletet.

A „relaxatio” tehát önmagában nem egy halálos ítélet volt, hanem az egyházi fórum utolsó aktusa: „mi már nem tudunk mit tenni, átadjuk a világi ítéletnek”. Formálisan tehát a világi hatalom hajtotta végre a világi büntetést. A világi hatóság rendszerint nem vizsgálta újra, hogy az illető valóban eretnek-e. Ez az egyházi bíróság hatáskörébe tartozott. Az eretnekségi ügyek vizsgálata a kánonjog szerint az egyházi bíróságok kizárólagos területe volt, püspökök vagy pápai inkvizítorok útján; a világi hatóságoknak az őrizetben, végrehajtásban és büntetésben kellett együttműködniük. A korai szakaszban, mielőtt a világi jog széles körben halállal azonosította az eretnekséget, az animadversio debita nem mindig jelentett halált. Vacandard például az 1184-es Ad abolendam kapcsán megjegyzi, hogy ekkor a világi „megfelelő büntetés” még akár száműzés és vagyonelkobzás is lehetett. A fejlett 13. századi inkvizíciós rendszerben viszont az élő személy relaxatio-ja többnyire halált jelentett. Kivételként inkább nem azt látjuk, hogy a világi hatalom szabadon enyhébb büntetést szabott ki, hanem azt, hogy az átadás nem élő személyre vonatkozott: például relaxatio in effigie esetén szökött vagy már meghalt elítélt képmását, illetve maradványait égették el. A spanyol inkvizícióban a büntetési kategóriák között külön szerepelt a világi karnak való átadás élő személy esetén, az in effigie átadás elmenekültek vagy halottak esetében, valamint a megbánók kiengesztelése.

Az Ad extirpanda szerint az egyházi fórum által elítélt eretnekeket azonnal, de legkésőbb öt napon belül bilincsben át kellett adni a világi vezetőnek vagy képviselőjének, akinek alkalmaznia kellett az ilyen személyekre kihirdetett rendelkezéseket. Ugyanez a bulla azt is kimondta, hogy az eretnekség miatt kiszabott büntetéseket nem lehetett elengedni népgyűlési nyomásra, tanácsosi javaslatra vagy a hatóság „emberiességére” hivatkozva. Tehát volt világi végrehajtási/jogalkalmazási aktus, de nem új bizonyítási per. A világi bíróság vagy hatóság szerepe inkább az volt, hogy a már egyházi fórumon megállapított eretnekséghez a helyi világi jogban előírt büntetést hozzákapcsolja és végrehajtsa. A világi mérlegelési jog ezért nagyon szűk volt. Nem az volt a kérdés, hogy „egyetért-e” az inkvizítorral, hanem az, hogy végrehajtja-e azokat a világi törvényeket, amelyeket az adott politikai közösségben az eretnekekre alkalmazni kellett. A 13. századi rendszerben ezek gyakran II. Frigyes eretnekellenes konstitúcióira vagy azok helyi statútumokba átvett változataira épültek; ezek az egyházi bíróság által elítélt és világi karnak átadott eretnekek esetében máglyahalált és vagyonelkobzást írtak elő.

A kánonjogi forma mégis fontos: az inkvizíciós bíróság formálisan nem mondott ki halálos ítéletet, mert a kánonjog tiltotta, hogy egyházi bíróság közvetlenül halálbüntetést szabjon ki. A relaxatio curiae saeculari ezért jogi fikcióval oldotta meg a helyzetet: az egyházi bíróság átadta az elítéltet a világi fórumnak, de a 13. században ez a gyakorlatban a halálbüntetéssel volt egyenértékű. A Bernard Gui-féle formula jól mutatja ezt a kettősséget. Az egyházi ítélet sokszor kérte a világi kart, hogy „halál és csonkítás nélkül” mérsékelje ítéletét, miközben a világi törvények ténylegesen máglyahalált írtak elő. Ezért ezt nem szabad úgy érteni, mintha a világi hatóság szabadon dönthetett volna enyhébb büntetésről; inkább rituális-kánonjogi formula volt, amely az egyházi vérontási tilalommal kapcsolódott össze. Ugyanakkor voltak olyan esetek is, hogy a kivégzés küszöbén az elítélt bűnbánatot mutatott. Ilyenkor az eljárás megállhatott, és az ügy visszakerülhetett az inkvizíciós fórum elé annak megvizsgálására, hogy a megtérés valódi-e; ha igen, életfogytig tartó börtönre változhatott a sorsa, ha színleltnek ítélték, újra átadták a világi karnak. Ez nem a világi bíróság önálló mérlegelése volt, hanem az egyházi fórum újbóli vizsgálata.

Tehát a relaxatio ad brachium saeculare formálisan nem halálos ítélet volt, hanem az egyházi bíróság által elítélt, makacs vagy visszaeső eretnek átadása a világi hatóságnak. A világi fórum rendszerint nem vizsgálta újra az eretnekség tényét, mivel annak megállapítása az egyházi bíróság hatáskörébe tartozott. Azokban a 13. századi jogrendszerekben, amelyek az eretnekséget felségsértéssel rokon köztörvényes bűnként kezelték, a világi hatóság az átadott elítéltet a vonatkozó világi törvények alapján rendszerint máglyahalállal büntette. A világi hatalom mérlegelési mozgástere ezért jogilag és politikailag erősen korlátozott volt.

Autodafé

Az autodafé (portugál auto da fé, spanyol auto de fe, „hitaktus”) eredetileg nem magát a kivégzést, hanem az inkvizíciós ítéletek ünnepélyes nyilvános kihirdetését és a bűnbánati szertartást jelentette. Az elítéltek nyilvánosan megjelentek, meghallgatták ítéletüket, és a bűnbánók visszafogadása, illetve a súlyosabb elítéltek átadása megtörtént. A kivégzés – ha volt – rendszerint külön helyen és világi hatóság által történt. A későbbi művészet és irodalom azonban az autodafét gyakran közvetlenül a máglyahalállal azonosította, ami a fogalom jelentését leegyszerűsítette.

A középkori inkvizíció regionális működése

Dél-Franciaország

A középkori pápai inkvizíció legismertebb területe Dél-Franciaország, különösen Toulouse, Carcassonne, Albi és Languedoc vidéke volt. A kathar közösségek felszámolása hosszú folyamat volt: a katonai hadjárat után még évtizedekig működtek titkos hálózatok, prédikátorok és támogató családok. A toulouse-i inkvizíció jegyzőkönyvei, Bernard Gui és Jacques Fournier anyagai fontos forrásai annak, hogyan vizsgálták a helyi vallási kapcsolatokat, a családi hálózatokat és a falusi közösségek mindennapi életét.

Bernard Gui toulouse-i inkvizítor 1307 és 1323 között működött. Fennmaradt adatai alapján 900 körüli ítéletről tudunk, amelyek között börtönbüntetés, keresztviselés, zarándoklat és vagyonelkobzás is szerepelt; a halálos kimenetelű ítéletek aránya a teljes ügyanyaghoz képest kisebb volt, mint ahogy azt a népszerű kép sugallja, toulouse-i ítéletei között 43 személyt „adott át” a világi hatóságnak, ami kevesebb mint 7% volt az összes ítéletéhez képest. Ez nem jelenti az eljárás humanitárius voltát, de jelzi, hogy a középkori inkvizíció büntetési rendszere differenciáltabb volt a puszta „máglyahalál” képénél.

Itália

Itáliában az inkvizíció különböző városi és fejedelmi környezetekben működött. A pápai állam, az észak-itáliai városállamok, a domonkos és ferences rendek, valamint a helyi püspökök hatásköre összetett viszonyrendszert alkotott. A 13–14. században Itáliában kathar, valdenses és apostoli szegénységi mozgalmak ellen is indultak eljárások. A későbbiekben, a reformáció korában az itáliai inkvizíció fontos szerepet játszott a protestáns tanok terjedésének megakadályozásában és a könyvcenzúrában.

Német területek és Közép-Európa

A Német-római Birodalom területén az inkvizíció nem vált olyan állandó és egységes intézménnyé, mint Dél-Franciaországban vagy később Spanyolországban. Marburgi Konrád 1230-as évekbeli működése például szélsőséges szigoráról vált ismertté, és heves ellenállást váltott ki; 1233-ban meggyilkolták. A német területeken az eretnekségellenes fellépést gyakran a fejedelmi, püspöki és városi hatóságok vegyesen gyakorolták.

Angliában a kontinentális értelemben vett pápai inkvizíció nem honosodott meg. Az eretnekség elleni eljárások – például a lollardok ellen – királyi és püspöki fórumokon zajlottak. A kora újkori Angliában vallási üldözés és kínvallatás előfordult, különösen katolikusok, puritánok és államellenesnek tekintett személyek esetében, de az angol politikai kultúra ezeket nem nevezte „inkvizíciónak”. Peters szerint ez jól mutatja, hogy az „inkvizíció” kifejezés a protestáns polemikában gyakran elsősorban spanyol vagy római ellenségképként működött.

A spanyol inkvizíció

Létrejötte

A spanyol inkvizíciót IV. Szixtusz pápa 1478-as bullája engedélyezte II. Ferdinánd aragóniai király és I. Izabella kasztíliai királynő kérésére. Az intézmény 1480 körül kezdte meg működését, első jelentős központjai Sevilla, Ciudad Real, majd Toledo voltak. A spanyol inkvizíció egyházi bíróság volt, de kivételes mértékben a korona ellenőrzése alatt állt: a főinkvizítor kijelölésében és a legfőbb tanács, a Suprema működésében a monarchia döntő szerepet játszott.

A spanyol inkvizíció létrejöttének közvetlen háttere a conversók, vagyis a zsidóságból kereszténységre tértek helyzete volt. A 14–15. századi Spanyolországban tömeges keresztelések, társadalmi feszültségek, zsidóellenes erőszak és újkeresztényekkel szembeni gyanakvás alakította a közéletet. Az inkvizíció elsősorban nem a meg nem keresztelt zsidókat, hanem azokat a megkeresztelt személyeket vizsgálta, akiket titkos zsidó vallásgyakorlással vádoltak. Ez a jogi különbség lényeges, bár a gyakorlatban a spanyol inkvizíció működése mélyen összefonódott a zsidóellenes társadalmi előítéletekkel és az újkeresztényekkel szembeni diszkriminációval.

Conversók, moriszkók és protestánsok

A spanyol inkvizíció első évtizedei voltak a legvéresebbek. A 15. század végén és a 16. század elején sok conversót ítéltek el judaizálás vádjával. Kamen szerint a kivégzések döntő többsége a korai évtizedekre koncentrálódott; 1520 után a spanyol inkvizíció működése átalakult, és a protestantizmus, a moriszkók, a könyvcenzúra, a bigámia, a babonaság, a vallási tudatlanság és a fegyelmi jellegű ügyek is fontosabbá váltak.

A moriszkók, vagyis az iszlámból kereszténységre tért, illetve megtérített muszlim eredetű lakosság ellen a 16. században fokozódott a gyanakvás. Az 1568–1571-es granadai moriszkó felkelés, a mediterrán oszmán fenyegetés és az észak-afrikai kapcsolatok miatt a spanyol hatóságok a moriszkókat nemcsak vallási, hanem biztonságpolitikai problémának is tekintették. A moriszkók 1609–1614 közötti kiűzése azonban királyi állami döntés volt; az inkvizíció szerepe ebben közvetett és előkészítő jellegű volt, nem azonosítható a teljes intézkedéssel.

A protestantizmus Spanyolországban nem tudott széles társadalmi mozgalommá válni. A valladolidi és sevillai protestáns körök elleni 1550-es évekbeli fellépés látványos volt, de a spanyol inkvizíció későbbi ügyeinek nagy része már nem klasszikus eretnekségi ügy, hanem fegyelmi, erkölcsi, babonasági, könyvhasználati vagy vallási ismerethiányhoz kapcsolódó eljárás volt.

Eljárás és büntetések Spanyolországban

A spanyol inkvizíció az európai kora újkori bíróságokhoz képest rendkívül részletes iratanyagot hagyott hátra. A helyi törvényszékek rendszeresen jelentéseket küldtek a Supremának, és az ügyekről jegyzőkönyvek készültek. A titkosság, a tanúk védelme és a vagyon lefoglalása ugyanakkor komoly visszaélésekre adott lehetőséget. Az eljárás hosszú ideig tarthatott, és a gyanúsított családja gazdaságilag is súlyosan érintett lehetett.

A halálos ítéletek arányáról a modern kutatás lényegesen alacsonyabb számokat ad, mint a 19. századi antiklerikális irodalom. Kamen szerint a korai években a krónikások által közölt számok gyakran túlzottak, és az 1480–1520 körüli legintenzívebb időszakra sem valószínű, hogy a kivégzettek száma meghaladta volna a néhány ezret. Peters szerint a spanyol inkvizíció 1550 és 1800 között körülbelül 3000 végrehajtott halálos ítéletet eredményezhetett, ami súlyos emberi veszteség, de messze elmarad a több tíz- vagy százezres propagandisztikus becslésektől.

A spanyol inkvizíció és a „fekete legenda”

A spanyol inkvizíció képe már a 16. században nemzetközi propagandatémává vált. A spanyol Habsburg-hatalom protestáns, holland, angol és francia ellenfelei az inkvizíciót a spanyol zsarnokság, vallási fanatizmus és politikai elnyomás jelképévé tették. Reginaldus Gonsalvius Montanus 1567-es műve, majd a későbbi protestáns mártírológiák nagy hatással voltak az európai közvéleményre. Peters szerint Montanus beszámolója bizonyos valós elemekre épült, de a legszélsőségesebb gyakorlatokat általános normaként mutatta be, minden vádlottat ártatlannak, minden inkvizítort romlottnak, minden eljárást természetjog-ellenesnek ábrázolva.

A „fekete legenda” fogalma nem jelenti azt, hogy a spanyol inkvizíció ártalmatlan vagy jelentéktelen lett volna. A kifejezés arra utal, hogy a tényleges bűnöket és túlkapásokat politikai célú általánosítások, felnagyított számok és irodalmi sztereotípiák erősítették fel. A modern historiográfia ezért egyszerre ismeri el a spanyol inkvizíció súlyos következményeit – különösen az újkeresztény közösségekre gyakorolt romboló hatását –, és utasítja el a több százezres kivégzésekről vagy mindenható titkosrendőrségről szóló képet.

A portugál inkvizíció és Goa

A portugál inkvizíció 1536-ban jött létre pápai jóváhagyással, és szervezete a spanyolhoz hasonlóan erős királyi befolyás alatt állt. Fő célpontjai a portugál újkeresztények voltak, akiket titkos judaizálással gyanúsítottak. A portugál inkvizíció különösen a 16–17. században volt aktív, és tevékenysége kiterjedt a portugál gyarmatbirodalomra is.

A goai inkvizíciót 1560-ban állították fel a portugál Indiában. Joghatósága főként a keresztényekre, illetve a kereszténységre tértekre terjedt ki, de a gyarmati társadalom vallási és kulturális sokfélesége miatt sajátos ügyekkel foglalkozott: titkos zsidó vagy muszlim vallásgyakorlattal, hindu szokások továbbélésével, bigámiával, varázslással, erkölcsi ügyekkel és az európai keresztény normáktól eltérő helyi gyakorlatokkal. A goai inkvizíciót a 18. században ideiglenesen megszüntették, majd helyreállították, véglegesen pedig 1812-ben számolták fel.

A goai inkvizícióról szóló régebbi irodalomban rendkívül magas és gyakran ellenőrizhetetlen számok szerepelnek. A történészeket nehezíti, hogy a goai törvényszék iratainak jelentős része megsemmisült. A fennmaradt adatok alapján az eljárások száma több ezerre tehető, a végrehajtott halálos ítéletek száma azonban a modern kutatás szerint jóval alacsonyabb, mint a polemikus irodalomban gyakran állított tömeges kivégzéseké. A goai inkvizíció ettől függetlenül jelentős kényszerítő intézmény volt, különösen a helyi megtért közösségek vallási és kulturális ellenőrzésében.

Az amerikai gyarmati inkvizíciók

A spanyol gyarmati világban a formális inkvizíciós törvényszékek 1570 után jöttek létre: Lima és Mexikóváros törvényszéke 1571-ben, Cartagena de Indias törvényszéke 1610-ben kezdte meg működését. Feladatuk a spanyol gyarmati társadalom keresztény lakosságának ellenőrzése volt: vizsgálták a judaizálással, protestantizmussal, bigámiával, istenkáromlással, könyvtilalommal, babonasággal és erkölcsi ügyekkel kapcsolatos vádakat.

A bennszülött indiánok helyzete sajátos volt. A 16. század első felében, a formális törvényszékek felállítása előtt püspöki és missziós jellegű vizsgálatok indultak ellenük, amelyek közül a legismertebb Juan de Zumárraga mexikói püspök működése és Don Carlos Ometochtzin 1539-es kivégzése. Az ügyek visszhangja hozzájárult ahhoz, hogy a korona és az egyházi hatóságok óvatosabban kezeljék az indiánok eretnekségi felelősségét. A későbbi formális inkvizíció joghatósága többnyire nem terjedt ki a frissen megtért vagy hittanilag képzetlen bennszülöttekre; őket inkább püspöki, missziós és plébániai fegyelem alá vonták.

Az amerikai inkvizíciók eljárásai gyakran a birodalmi ellenőrzés eszközei is voltak. A tengeri kereskedelem, az idegen protestánsok jelenléte, a zsidó-újkeresztény kereskedőhálózatok és a könyvforgalom mind olyan területek voltak, ahol a vallási és politikai biztonsági szempontok összefonódtak.

A római inkvizíció

Alapítása és hatásköre

A Római inkvizíciót III. Pál pápa 1542-ben, a Licet ab initio kezdetű rendelkezéssel hozta létre. Hivatalos neve a Római és Egyetemes Inkvizíció Szent Kongregációja volt. Az intézmény a reformáció kihívására, az itáliai protestáns és heterodox mozgalmak ellenőrzésére, valamint a katolikus tanítás védelmére jött létre. A római inkvizíció a pápai kúria egyik központi szerve lett, amely különösen Itáliában, a pápai államban és a katolikus fejedelmi területeken fejtett ki hatást.

A római inkvizíció nem volt azonos a spanyol inkvizícióval. A spanyol intézmény a királyi hatalomhoz szorosabban kötődött, míg a római inkvizíció a pápai kúria szerveként működött. A két intézmény között időnként együttműködés, máskor hatásköri feszültség volt. A római inkvizíció főként tanbeli, könyvkiadási, protestáns, mágikus, zsidó-keresztény határterületi és fegyelmi ügyekkel foglalkozott.

Könyvcenzúra és az Index

A római inkvizíció történetéhez kapcsolódik a tiltott könyvek jegyzéke, az Index librorum prohibitorum. A könyvnyomtatás elterjedése után a katolikus hatóságok igyekeztek ellenőrizni a protestáns, heterodox vagy erkölcsileg veszélyesnek tartott művek terjedését. Az Index első római kiadásai a 16. század közepén jelentek meg; a tiltott könyvek rendszere egészen a 20. századig fennmaradt, bár jelentős változásokon ment át.

A könyvcenzúra nemcsak teológiai műveket érintett, hanem filozófiai, természettudományos, politikai és irodalmi szövegeket is. A cél az volt, hogy a teológiailag képzetlen katolikus hívők ne találkozzanak az egyházi tanítással ellentétesnek vagy veszélyesnek minősített tanokkal. A modern tudományos és szólásszabadsági normák fényében ez korlátozó rendszer volt, de a kora újkori államok többsége – protestáns és katolikus egyaránt – alkalmazott könyvellenőrzést.

Giordano Bruno és Galileo Galilei

A római inkvizíció legismertebb ügyei közé tartozik Giordano Bruno és Galileo Galilei esete. Bruno domonkos szerzetesből lett filozófus volt, akit többek között teológiai tételei, kozmológiai nézetei és egyházi tanításoktól való eltérései miatt vizsgáltak. Hosszú velencei és római eljárás után 1600-ban a világi hatóság kivégezte. Bruno ügye nem pusztán modern értelemben vett természettudományos vita volt, hanem komplex teológiai, filozófiai és fegyelmi eljárás.

Galilei ügye más jellegű volt. A heliocentrikus rendszer értelmezése körüli vita 1616-ban és 1633-ban vezetett inkvizíciós eljáráshoz. Galileit 1633-ban „súlyos gyanúban” találták eretnekség miatt, nézeteinek visszavonására kötelezték, és házi őrizetben élt tovább. A Galilei-ügy a tudománytörténetben a szentírásértelmezés, a természettudományos bizonyítás és az egyházi tekintély ütközésének jelképévé vált, de történetileg nem azonosítható a modern „tudomány kontra vallás” egyszerű sémájával.

Boszorkányság és inkvizíció

Az inkvizíciót a népszerű kép gyakran azonosítja a boszorkányüldözéssel, de a két jelenség nem azonos. A középkori egyházi felfogás sokáig inkább a boszorkányhit babonás és démoni megtévesztő jellegét hangsúlyozta. A Canon Episcopi hagyománya szerint azok a nők, akik azt hitték, hogy éjszaka Diana vagy más alakok kíséretében repülnek, tévedésben vannak; a hangsúly nem a boszorkányok tényleges hatalmán, hanem a babona elutasításán volt.

A 15. századtól a démonológiai gondolkodás megváltozott. VIII. Ince pápa 1484-es Summis desiderantes affectibus bullája támogatta Heinrich Kramer és Jacob Sprenger fellépését a német területeken. A Malleus maleficarum (1486/1487) a boszorkányságot valós démoni szövetségként, eretnekségként és társadalmi veszélyként írta le. A mű jelentős hatást gyakorolt a későbbi démonológiai irodalomra, bár nem volt az egész katolikus egyház hivatalos, mindenütt kötelező kézikönyve, és több elemét kortárs teológusok és jogászok is vitatták.

A nagy európai boszorkányüldözések főként a 16–17. században zajlottak, és döntő részben nem inkvizíciós, hanem világi bíróságok előtt, katolikus és protestáns területeken egyaránt. Brian Levack összefoglalása szerint Európában több tízezer embert végeztek ki boszorkányság vádjával, de a számok messze elmaradnak a régebbi irodalomban szereplő több százezres vagy milliós adatoktól. A spanyol és római inkvizíció több esetben szkeptikusabban viszonyult a boszorkánypánikokhoz, mint a helyi világi hatóságok. A legismertebb példa a baszk boszorkányperek után Alonso de Salazar Frías vizsgálata, amely óvatosságra és bizonyítékigényre intette a spanyol hatóságokat.

Ez nem jelenti, hogy katolikus területeken ne lettek volna súlyos boszorkányüldözések. A trieri, würzburgi, bambergi és más német fejedelemségekben végbement tömeges perek nagy részét azonban helyi világi vagy fejedelmi-egyházi hatóságok vezették, és nem a központi római inkvizíció. Az inkvizíció és a boszorkányüldözés összemosása ezért történetileg pontatlan.

Magyarország és az inkvizíció

A középkori magyarországi inkvizíció kérdése forráshiány miatt nehezen vizsgálható. A magyar királyságban a kereszténység védelme, a pogány szokások visszaszorítása és a vallási fegyelem fenntartása már az Árpád-korban fontos uralkodói és püspöki feladat volt, de ez nem azonos a későbbi pápai inkvizíció intézményével. A kunok, a boszniai bogumilok és patarénusok, valamint a déli határvidék vallási viszonyai időnként pápai figyelmet váltottak ki.

A magyar domonkos rend korai története kapcsolódott a hitvédelemhez és a keleti missziókhoz. Paulus Hungarus (Magyar Pál) a domonkos rend egyik korai magyar alakja volt, aki kánonjogi és lelkipásztori művet írt a bűnbánatról. A magyarországi inkvizíció történetére vonatkozóan azonban kevés biztos adat áll rendelkezésre, és a későbbi források hitelességét forráskritikával kell kezelni.

Különösen vitatott a Fehér Mátyás Jenő által közölt úgynevezett Kassai kódex vagy Liber Inquisitorum kérdése. A mű állítólag középkori magyar inkvizíciós jegyzőkönyveket tartalmazott, de az eredeti kézirat elveszett, a fennmaradt közlések hitelességét több történész kétségbe vonta. Ezért az erre épülő részletes állításokat – például konkrét 13–15. századi magyar inkvizíciós perek adatait – a modern enciklopédikus feldolgozásban csak fenntartással, vitatott forrásként célszerű említeni, nem bizonyított tényként.

A kora újkori Magyarországon boszorkányperek folytak, de ezek többségét világi bíróságok tárgyalták, nem szervezetszerű katolikus inkvizíció. A magyar boszorkányperek sajátossága, hogy a nyugat-európai démonológiai sabbat-kép mellett erősen jelen voltak a helyi népi hiedelmek, a táltosokkal, gyógyítókkal, rontással és közösségi konfliktusokkal kapcsolatos vádak. A 18. század közepén Mária Terézia uralkodása alatt a boszorkányperek lehetősége fokozatosan megszűnt.

Áldozatszámok és statisztikai kérdések

Az inkvizíció áldozatainak számáról szóló vitákban külön kell választani a különböző intézményeket, korszakokat és büntetési kategóriákat. Nem ugyanaz az „eljárás alá vont”, az „elítélt”, a „bűnbánatra kötelezett”, a „börtönre ítélt”, a „távollétében jelképesen elégetett” és a „személyesen kivégzett” kategóriája. A régebbi irodalom gyakran összemosta ezeket, ami erősen felnagyított számokhoz vezetett.

A legismertebb túlzó becsléseket Juan Antonio Llorente, a spanyol inkvizíció egykori tisztviselője közölte a 19. század elején. Llorente több tízezres kivégzési és több százezres elítélési számokat adott meg. Műve nagy hatást gyakorolt az antiklerikális és liberális közvéleményre, de módszertanát és következtetéseit a modern kutatás jelentős fenntartásokkal kezeli.

A modern kutatás a spanyol inkvizíció kivégzéseinek számát általában néhány ezerre teszi az intézmény több mint három évszázados működése alatt. Kamen a korai évtizedek kapcsán arra következtet, hogy 1520-ig valószínűtlen a 2000 főnél magasabb szám, és a kivégzések nagy része a kezdeti időszakra koncentrálódott. Peters szintén hangsúlyozza, hogy a halálos ítéletek száma sokkal alacsonyabb volt a hagyományos propagandisztikus adatoknál, miközben a társadalmi, pszichológiai és gazdasági hatás súlyos maradt.

Példák az inkvizíciós áldozatszámok értelmezésére

Intézmény vagy terület	Régebbi, gyakran idézett adatok	Modern történeti értékelés
Spanyol inkvizíció	Llorente több tízezres kivégzési és több százezres elítélési számai	A modern kutatás általában néhány ezer végrehajtott halálos ítélettel számol; a legsúlyosabb időszak az első évtizedekre esett.
Portugál inkvizíció	A népszerű irodalomban gyakran bizonytalan vagy összesített számok	A fennmaradt iratok alapján több tízezer eljárás és több száz kivégzés valószínűsíthető, de a kategóriák és korszakok elválasztása szükséges.
Goa	Polemikus irodalomban tömeges kivégzések és rendkívül magas számok	Az iratpusztulás miatt bizonytalan; az ismert halálos ítéletek száma jóval alacsonyabb a szenzációs adatoknál, de az intézmény kulturális kényszere jelentős volt.
Boszorkányüldözések Európában	Több százezres vagy milliós számok a 19–20. századi irodalomban	A modern becslések több tízezer kivégzésről beszélnek; ezek többsége világi bíróságokon, katolikus és protestáns területeken zajlott.

A számok relativizálása nem jelenti az áldozatok szenvedésének tagadását. A modern történetírás célja inkább a kategóriák pontosítása: egy intézmény súlyosságát nemcsak a kivégzések száma, hanem a félelem, a társadalmi megbélyegzés, a vagyonelkobzás, a családokra gyakorolt hatás, a kényszerített vallomások és az intellektuális kontroll is jellemzi.

Társadalmi és kulturális hatások

Az inkvizíció hatása nem mérhető kizárólag az ítéletek számával. Ahol tartósan működött, ott befolyásolta a közösségi viselkedést, a nyilvános beszédet, a vallási önazonosságot és a társadalmi bizalmat. A feljelentések rendszere, a tanúk titkossága és a vallási konformitás elvárása hozzájárulhatott az öncenzúrához. Különösen az újkeresztény közösségekben a gyanú és a tisztasági kategóriák – például a limpieza de sangre, vagyis a „vér tisztasága” – hosszú távú társadalmi kirekesztést eredményeztek.

Az inkvizíciós iratanyag ugyanakkor a történészek számára egyedülálló forrás. A vallomásokból, tanúkihallgatásokból és jegyzőkönyvekből megismerhetők a hétköznapi emberek vallási nézetei, családi kapcsolatai, konfliktusai, olvasmányai, szokásai és félelmei. A modern társadalomtörténet ezért nemcsak az elnyomás intézményét, hanem az általa akaratlanul megőrzött mindennapi élet dokumentumait is vizsgálja.

Historiográfia és emlékezet

A polemikus hagyomány

A 16. században a reformáció, a vallásháborúk és a spanyol világhatalom elleni politikai küzdelmek közegében alakult ki az inkvizíció nemzetközi ellenségképe. A protestáns mártírológiák, a holland felkelés propagandája, az angol antispanyol irodalom és a francia politikai viták az inkvizíciót a lelkiismereti szabadság és a nemzeti függetlenség ellenségeként jelenítették meg.

A felvilágosodás korában az inkvizíció a vallási intolerancia és az egyházi hatalomkritika jelképe lett. Voltaire, Diderot, Morellet és más szerzők az inkvizíciót gyakran a régi rend irracionalitásának példájaként használták. A 19. században Goya, Schiller, Verdi, Dosztojevszkij és más művészek tovább formálták az inkvizíció kulturális képét, amely egyre inkább elszakadt a konkrét intézménytörténettől.

Modern történeti revízió

A 20. század második felétől a történészek egyre inkább levéltári kutatásokra és társadalomtörténeti módszerekre támaszkodtak. Henry Kamen, Edward Peters, Gustav Henningsen, John Tedeschi, Francisco Bethencourt, Jaime Contreras, Jean-Pierre Dedieu és mások munkái árnyaltabb képet adtak. Nem tagadták az inkvizíció kényszerítő, sok esetben kegyetlen jellegét, de rámutattak a régebbi áldozatszámok túlzásaira, a regionális eltérésekre, a világi bíróságokkal való összehasonlítás fontosságára és a „monolitikus Inkvizíció” mítoszának problémáira.

A modern kutatásban nincs teljes egyetértés. Egyes szerzők nagyobb hangsúlyt tesznek az intézmény fegyelmező és államépítő szerepére, mások a társadalmi kontrollt, a kulturális homogenizációt vagy a kisebbségek elnyomását emelik ki. Abban azonban széles körű egyetértés van, hogy az inkvizíciót nem lehet sem pusztán vérszomjas rémuralomként, sem ártalmatlan hitvédelmi fórumban bemutatni. A történetileg pontos megközelítés egyszerre veszi figyelembe a kor jogi–vallási gondolkodását, a konkrét intézményi különbségeket és az áldozatok valós szenvedését.

Megszűnések és átalakulások

A 18–19. században az inkvizíciók fokozatosan elvesztették jelentőségüket. A felvilágosodás, az állami reformok, a jozefinizmus, a forradalmi és liberális mozgalmak, valamint a büntetőjogi modernizáció egyre kevésbé tűrte a külön egyházi–vallási bíróságokat. A portugál inkvizíciót 1821-ben, a spanyol inkvizíciót véglegesen 1834-ben törölték el. A spanyolországi utolsó, eretnekségi jellegű kivégzésként gyakran Cayetano Ripoll 1826-os valenciai kivégzését említik, de ez már nem a klasszikus Santo Oficio zavartalan működéséhez, hanem a helyreállítás utáni helyi hitbírósági struktúrához kapcsolódott.

A római inkvizíció intézményi utóélete más irányt vett. X. Piusz pápa 1908-ban a Szent Hivatal Kongregációja néven szervezte át; VI. Pál pápa 1965-ben Hittani Kongregációvá alakította, és hangsúlyosabbá tette a tanítás előmozdítását és védelmét a büntető jellegű működéssel szemben. A tiltott könyvek jegyzékét 1966-ban megszüntették kötelező jogi erejében. Ferenc pápa 2022-es kúriareformja, a Praedicate evangelium értelmében az intézmény neve Hittani Dikasztérium lett; feladata a katolikus tanítás előmozdítása és őrzése.

Az inkvizíció és a katolikus önreflexió

A 20. század végén és a 21. század elején a katolikus egyházon belül is megerősödött a történeti önvizsgálat. II. János Pál pápa a 2000-es jubileumi évben bocsánatkérő liturgiát tartott az egyház tagjai által elkövetett bűnökért, beleértve az erőszakot és a lelkiismereti szabadság megsértését is. A Vatikán történeti konferenciákat is szervezett az inkvizíció kutatására, és a Szent Hivatal iratanyagának egy részét kutathatóvá tette.

A katolikus önreflexió nem szükségképpen azonos az intézmény teljes történetének elutasításával. Egyes katolikus történészek hangsúlyozzák, hogy az eretnekség középkori felfogása, a közjó védelme és a világi jogrend más volt, mint a modern liberális társadalmakban; mások nagyobb hangsúlyt tesznek az emberi jogi és lelkiismereti szempontokra. Az enciklopédikus bemutatás feladata nem a teológiai igazolás vagy elítélés, hanem a történeti jelenség forráskritikus, arányos és fogalmilag pontos ismertetése.

Ismert inkvizítorok és tisztségviselők

• Marburgi Konrád (†1233): német prédikátor és inkvizítor, szigorú eljárásai miatt vitatott személy; meggyilkolása a német inkvizíció korai nehézségeit jelezte.
• Guillaume Pelhisson (13. század): toulouse-i domonkos, akinek krónikája fontos forrás a dél-franciaországi inkvizíció korai történetéhez.
• Bernard Gui (1261/1262–1331): domonkos inkvizítor és püspök, az inkvizítori kézikönyvirodalom egyik ismert szerzője.
• Jacques Fournier (később XII. Benedek pápa): pamiers-i püspökként részletes vizsgálatokat folytatott; jegyzőkönyvei a társadalomtörténet fontos forrásai.
• Tomás de Torquemada (1420–1498): a spanyol inkvizíció első főinkvizítora, a korai spanyol inkvizíció szigorú korszakának jelképes alakja.
• Francisco Jiménez de Cisneros (1436–1517): bíboros, reformer és főinkvizítor; szerepe egyszerre kapcsolódik az egyházi reformhoz, a spanyol államépítéshez és a vallási egységpolitikához.
• Gian Pietro Carafa (később IV. Pál pápa): a római inkvizíció megszervezésének egyik meghatározó alakja.
• Michele Ghislieri (később V. Piusz pápa): római inkvizítori és kúriai tisztségei után pápa lett; a tridenti reformok végrehajtásában is jelentős szerepet játszott.
• Alonso de Salazar Frías (1564–1636): spanyol inkvizítor, aki a baszk boszorkányperek után bizonyítékközpontú és szkeptikus álláspontot képviselt, ezzel mérsékelve a boszorkányüldözést.

Az inkvizíció a művészetben és az irodalomban

Az inkvizíció a 18–19. századtól a nyugati irodalom és művészet egyik visszatérő motívuma lett. Voltaire Candide című művében az autodafé a vallási abszurditás és a babonás erőszak szatirikus jeleneteként szerepel. Friedrich Schiller és Giuseppe Verdi Don Carlos-hagyománya az inkvizíciót a lelkiismeret és a szabadság politikai elnyomásának jelképeként használja. Dosztojevszkij „Nagy Inkvizítor” fejezete a szabadság, hit és tekintély filozófiai parabólája, nem történeti beszámoló.

Francisco Goya inkvizíciós képei és metszetei szintén jelentősen alakították a modern képzeletet. A 19. századi festészetben gyakoriak voltak azok a jelenetek, amelyek Galileit, a vádlottakat vagy az autodafét drámai, sötét tónusban ábrázolták. Ezek a művek fontosak az emlékezettörténetben, de nem kezelhetők kortárs dokumentumként. Peters külön fejezetben tárgyalja, hogyan vált az inkvizíció történeti intézményből kulturális metaforává.

Jogforrások, kézikönyvek és normatív háttér

Az inkvizíció működését nem egyetlen törvénykönyv szabályozta. A középkori és kora újkori gyakorlat több forrásból állt össze: pápai rendelkezésekből, zsinati határozatokból, kánonjogi gyűjteményekből, világi büntetőtörvényekből, inkvizítori instrukciókból, valamint gyakorlati kézikönyvekből. Ezek együtt határozták meg, hogy ki számít eretneknek, milyen bizonyítékok alapján lehet eljárni, kik hallgathatók ki tanúként, milyen büntetések alkalmazhatók, és milyen szerepe van a világi hatóságnak.

A 12–13. század fordulóján a harmadik lateráni zsinat (1179), az Ad abolendam (1184), majd a negyedik lateráni zsinat (1215) határozatai jelentős lépéseket tettek az eretnekség elleni szervezettebb fellépés felé. A lateráni zsinat 3. kánonja előírta az eretnekek kiközösítését és a világi hatóságokkal való együttműködést. A 13. században II. Frigyes német-római császár törvényei a visszaeső vagy megátalkodott eretnekekre halálbüntetést helyeztek kilátásba; ez a világi jogi háttér később szorosan összekapcsolódott az egyházi vizsgálattal.

Az 1252-es Ad extirpanda különösen sokat vitatott, mert a kínvallatás korlátozott alkalmazását is megengedte. A rendelkezés a városi és világi büntetőeljárásokban már ismert gyakorlatot emelte be az eretnekségi ügyekbe. A későbbi pápai és zsinati szabályozás igyekezett korlátozni a visszaéléseket, de a gyakorlati végrehajtás a helyi inkvizítorok, püspökök és világi hatóságok együttműködésétől függött.

Az inkvizítori kézikönyvek nem törvénykönyvek voltak, hanem gyakorlati útmutatók. Bernard Gui Practica inquisitionis heretice pravitatis című műve a dél-franciaországi eljárási tapasztalatokat foglalta össze; Nicolau Eymerich 14. századi Directorium inquisitorum című munkája a későbbi inkvizíciós irodalom egyik legismertebb darabja lett. Ezek a kézikönyvek a kérdezési technikákat, a különböző eretnekcsoportok tanait, a gyanús magatartásokat és a büntetési lehetőségeket ismertették. Jelentőségük abban áll, hogy megmutatják: az inkvizíció nem pusztán spontán üldözés, hanem írásbeliséggel és szakmai önképpel rendelkező bírósági rendszer volt; ugyanakkor éppen ez az írásbeliség tette tartóssá a kényszerítő logikát is.

A kora újkori spanyol- és portugál inkvizícióban a helyi törvényszékek részletes instrukciók alapján működtek. A spanyol Instrucciones szabályozta a letartóztatást, a vagyon lefoglalását, a tanúkihallgatást, a kínvallatás feltételeit, az ügyek továbbítását és az ítéletek kihirdetését. A Suprema, vagyis a Legfőbb és Általános Inkvizíciós Tanács idővel központi ellenőrzést gyakorolt, és megkövetelte az ügyek összefoglaló jelentéseit. Ez a bürokratikus jelleg megkülönböztette a spanyol inkvizíciót sok középkori, alkalmi pápai megbízástól.

Szervezet és személyzet

Az inkvizíció működtetéséhez nemcsak inkvizítorokra, hanem szélesebb apparátusra volt szükség. A középkori inkvizítor rendszerint pápai megbízással rendelkező szerzetespap volt, aki meghatározott területre kapott felhatalmazást. Mellette jegyzők, tanúk, teológiai szakértők, helyi segítők, futárok, börtönőrök és világi végrehajtók működtek. A pápai inkvizíció helyi püspökkel való viszonya változó volt: elvileg a püspöknek szerepe maradt az eretnekségi ügyekben, de a pápai megbízottak sokszor önállóan jártak el.

A spanyol inkvizíció szervezete jóval állandóbb volt. Élén a főinkvizítor és a Suprema állt. A helyi törvényszékek általában két-három inkvizítorból, ügyészből, jegyzőkből, pénzügyi tisztviselőkből, börtönőrökből és egyéb alkalmazottakból álltak. A familiares világi segítők voltak, akik presztízst és bizonyos kiváltságokat élvezhettek; szerepük a letartóztatásokban, idézésekben és információgyűjtésben volt jelentős. A hivatal működését részben vagyonelkobzás, pénzbüntetések és királyi támogatás finanszírozta, ami időnként érdekellentéteket és visszaéléseket okozhatott.

A római inkvizíció központi testületét bíborosok alkották, akik mellett teológusok, jogászok és rendi szakértők működtek. A római modellben a helyi egyházi struktúrák és a pápai kongregáció viszonya különösen fontos volt. Velencében például az inkvizíció csak a világi állam erős kontrollja mellett működhetett, ami mérsékeltebb és jogilag sajátos formát eredményezett.

A vádlottak társadalmi helyzete

Az inkvizíció vádlottjai nem alkottak egységes társadalmi csoportot. A középkori Languedocban parasztok, kézművesek, nemesek, papok és városi polgárok egyaránt érintettek lehettek. A kathar hálózatok gyakran családi és rokonsági kapcsolatokon keresztül maradtak fenn, ezért az inkvizítorok nemcsak egyéni hitvallásokat, hanem társadalmi kapcsolatokat is vizsgáltak. A falusi közösségekben egy-egy vallomás egész rokonságokat vagy szomszédsági hálózatokat sodorhatott eljárásba.

Spanyolországban a korai időszakban a conversók voltak a legfontosabb célpontok. Sokuk városi, kereskedői, értelmiségi vagy hivatalnoki közeghez tartozott, és jelentős társadalmi mobilitást ért el a 15. században. Ez irigységet, félelmet és vallási gyanakvást váltott ki. A spanyol inkvizíció ezért nem érthető meg a késő középkori ibériai társadalom feszültségei, a zsidóellenes erőszakhullámok, a tömeges keresztelkedések és a „régi” és „új” keresztények közötti konfliktus nélkül.

A nők az inkvizíciós ügyekben különböző szerepekben jelentek meg: vádlottként, tanúként, feljelentőként, közvetítőként és vallási gyakorlatok őrzőiként. A judaizálással kapcsolatos perekben a háztartási vallásgyakorlat – étkezési szokások, ünnepek, gyertyagyújtás, temetési rítusok – miatt a nők vallomásai és cselekedetei különös jelentőséget kaptak. A boszorkánysággal kapcsolatos eljárásokban Európa-szerte több nő került vád alá, de az arányok régiónként változtak, és a boszorkányüldözés nem korlátozható az inkvizíciós bíróságokra.

Börtönök, vagyonelkobzás és társadalmi következmények

Az inkvizíciós fogság már az ítélet előtt súlyos következményekkel járhatott. A vádlottat gyakran elkülönítve tartották, hogy ne befolyásolhassa a tanúkat és ne szökjön meg. A titkos eljárás és a külvilággal való korlátozott kapcsolat a modern szemmel súlyos jogsérelmet jelent. A börtönviszonyokról szóló népszerű irodalom gyakran sötét, föld alatti kínzókamrákat ábrázolt; a történeti adatok szerint a viszonyok helyenként nagyon különböztek. Peters szerint a spanyol inkvizíció börtönei nem feltétlenül voltak rosszabbak a korabeli világi börtönöknél, sőt bizonyos esetekben rendezettebbek lehettek, de titkosságuk és a hosszú fogva tartás súlyos lelki terhet jelentett.

A vagyon lefoglalása különösen vitatott elem volt. Az eljárás megindításakor a vádlott vagyonát gyakran zárolták, részben a börtönköltségek, részben az esetleges elkobzás biztosítására. Ez a családokra is hatott, mert az eltartottak jövedelem nélkül maradhattak. A spanyol inkvizíció később bizonyos szabályokkal próbálta rendezni, hogy a családtagok ellátása ne szűnjön meg teljesen, de a gazdasági következmények így is jelentősek voltak.

Az elítélés társadalmi stigmája sokszor nem ért véget a büntetés letöltésével. A sanbenito, vagyis a bűnbánati ruha viselése, valamint az elítéltek neveinek templomi kifüggesztése generációkon át emlékeztethetett a család „szégyenére”. A limpieza de sangre gondolkodás a 16. századtól a társadalmi előmenetelben is szerepet kapott, és az újkeresztény származást önmagában gyanús vagy hátrányos tényezővé tette.

A középkori és kora újkori inkvizíció összehasonlítása

A középkori pápai inkvizíció és a kora újkori spanyol–portugál inkvizíció között több alapvető különbség volt. A középkori inkvizíció gyakran meghatározott eretnekmozgalmak, például katharok vagy valdensek ellen működött, és inkvizítorai pápai megbízottként, sokszor mozgó jelleggel jártak el. A kora újkori ibériai inkvizíció ezzel szemben állandó törvényszéki hálózattá vált, amely királyi és birodalmi célokhoz is kapcsolódott.

A középkori inkvizíció elsősorban tanbeli és közösségi eretnekségeket keresett. A spanyol inkvizíció kezdetben a judaizáló conversók ellen irányult, majd a moriszkók, protestánsok, könyvolvasók, bigámisták, babonás gyakorlatokat végzők és erkölcsi vétségek elkövetői is a látókörébe kerültek. A római inkvizíció a reformáció utáni katolikus tanfegyelem, a könyvcenzúra és az itáliai heterodoxia ellenőrzésének eszköze volt.

A különbségek ellenére közös vonás volt a hivatalból folytatott vizsgálat, a vallási igazság és közrend összekapcsolása, a bűnbánat teológiai nyelve és a világi büntetőjoggal való együttműködés. A modern történeti leírás ezért egyszerre beszélhet „inkvizíciós hagyományról” és különálló intézményekről.

Az inkvizíció és a világi hatalom

Az inkvizíció nem működhetett volna a világi hatóságok együttműködése nélkül. A letartóztatás, a börtön fenntartása, a vagyonelkobzás, a közrend biztosítása és a halálbüntetés végrehajtása világi eszközöket igényelt. A középkori kánonjog ugyan az egyházi bíróság feladatává tette az eretnekség megállapítását, de a testi büntetéseket és a kivégzést a világi hatóság hajtotta végre.

Ez az együttműködés azonban nem mindig volt harmonikus. Városok, püspökök, királyok és pápai megbízottak között gyakran voltak hatásköri viták. A toulouse-i és dél-franciaországi lakosság időnként ellenállt az inkvizítoroknak; Németországban Marburgi Konrád fellépése politikai konfliktushoz vezetett; Velencében az állam szigorúan ellenőrizte a római inkvizíció helyi működését. A spanyol inkvizíció viszont éppen azért lett különösen erős, mert a monarchia államépítő programjába illeszkedett.

A világi hatalom szerepe különösen fontos az áldozatszámok értelmezésekor. Sok kivégzés, amelyet a népszerű irodalom „inkvizíciós” halálként tart számon, valójában világi bíróságon, állami fegyelmi fórumon vagy helyi hatóság előtt történt. Ez nem feltétlenül csökkenti az egyházi felelősséget ott, ahol az egyházi ítélet indította el a folyamatot, de pontosabbá teszi a jogi kategóriákat.

Protestáns és más vallási üldözések kontextusa

A 16–17. századi Európában a vallási kényszer nem volt kizárólag katolikus jelenség. A protestáns államegyházak is büntették az általuk eretneknek, szakadárnak vagy istenkáromlónak tartott nézeteket. Angliában katolikus papokat és laikusokat végeztek ki felségárulás címén; a puritán és anglikán hatóságok másként gondolkodó protestánsokkal szemben is felléptek. Genfben Szervét Mihály 1553-as kivégzése a reformátori korszak vallási intoleranciájának legismertebb példái közé tartozik. A lutheránus és református német területeken szintén voltak hitfegyelmi és boszorkánysági eljárások.

Ez az összehasonlítás nem az inkvizíció mentegetésére szolgál, hanem a korszak történeti megértéséhez szükséges. A vallási egységet a legtöbb állam és felekezet politikai értéknek tartotta, és a modern vallásszabadság elve csak hosszú, konfliktusokkal teli fejlődés eredményeként vált általános normává. A katolikus inkvizíció sajátossága nem az volt, hogy egyedüliként alkalmazott kényszert, hanem az, hogy bizonyos területeken külön, professzionális és hosszú életű bírósági szervezetet hozott létre erre.

Gyakori tévhitek és vitatott állítások

„Egyetlen világméretű Inkvizíció”

A népszerű kép gyakran egyetlen, minden katolikus országban azonos módon működő, központilag irányított inkvizíciót feltételez. A történeti kutatás szerint ilyen monolitikus szervezet nem létezett. A pápai, spanyol, portugál, római, velencei, mexikói, perui és goai törvényszékek más-más jogi és politikai viszonyok között működtek. A „Szent Inkvizíció” egységes képe részben későbbi polemikus és irodalmi konstrukció.

„Az inkvizíció mindenkit megégetett”

A halálbüntetés valós és súlyos része volt az inkvizíció történetének, de nem volt minden eljárás tipikus kimenetele. A büntetések nagy része vezeklés, pénzbüntetés, megszégyenítő jel, börtön, zarándoklat vagy más fegyelmi intézkedés volt. A spanyol inkvizíció esetében a modern kutatás a végrehajtott kivégzések arányát sok korszakban alacsonynak tartja a teljes ügyanyaghoz képest, bár a korai évtizedek és bizonyos célcsoportok esetében a szigor különösen nagy volt.

„Az inkvizíció találta fel a kínzást”

A kínvallatás a középkori és kora újkori kontinentális büntetőeljárás része volt. Az inkvizíció átvette és alkalmazta, ami súlyos erkölcsi és jogi probléma, de nem saját találmánya volt. Angliában a common law hagyománya miatt a kínvallatás más jogi keretben és kivételes királyi engedéllyel jelent meg, míg a kontinensen világi és egyházi bíróságok egyaránt alkalmazták.

„A boszorkányüldözés főleg inkvizíciós ügy volt”

A nagy európai boszorkányüldözések többsége világi vagy helyi bíróságok előtt zajlott. A spanyol inkvizíció a baszk boszorkányperek után kifejezetten fékező szerepet játszott. A római inkvizíció több esetben óvatosabban bánt a boszorkánysági vádakkal, mint a helyi világi fórumok. Ez nem zárja ki, hogy inkvizíciós bíróságok is ítéltek el boszorkánysággal vádolt személyeket, de az általános azonosítás történetileg pontatlan.

„A Kassai kódex bizonyítja a kiterjedt magyar inkvizíciót”

A magyarországi középkori inkvizícióra vonatkozó állításoknál különösen óvatos forráskritika szükséges. A Fehér Mátyás Jenő által közölt Kassai kódex eredetisége és szöveghagyománya vitatott. Ezért a belőle származó konkrét adatok nem kezelhetők azonos súllyal a fennmaradt középkori oklevelekkel, pápai levelekkel vagy ellenőrizhető bírósági jegyzőkönyvekkel.

Kronológia

Év	Esemény
325	Az első nikaiai zsinat dogmatikai határozatai a későbbi ortodoxia–eretnekség megkülönböztetésének fontos előzményei.
385	Priscillianus kivégzése Trierben; az eset már a kortárs egyházi szerzők körében is vitát vált ki.
1184	Az Ad abolendam rendelkezés a püspöki eretnekségellenes vizsgálatok fontos állomása.
1209–1229	Albigens keresztes hadjárat Dél-Franciaországban.
1215	A Negyedik lateráni zsinat 3. kánonja az eretnekség elleni fellépést szabályozza.
1230-as évek	A pápai inkvizítori megbízások rendszeresebbé válnak, különösen Dél-Franciaországban és Itáliában.
1252	IV. Ince Ad extirpanda rendelkezése engedélyezi a kínvallatás korlátozott alkalmazását.
1307–1323	Bernard Gui toulouse-i inkvizítori működésének időszaka.
1376	Nicolau Eymerich Directorium inquisitorum című kézikönyve.
1478	IV. Szixtusz pápa engedélyezi a spanyol inkvizíció felállítását.
1480–1481	A spanyol inkvizíció tényleges működésének kezdete.
1484	VIII. Ince pápa Summis desiderantes affectibus bullája a boszorkánysági ügyekkel kapcsolatban.
1486/1487	A Malleus maleficarum megjelenése.
1536	A portugál inkvizíció felállítása.
1542	III. Pál pápa létrehozza a római inkvizíció központi kongregációját.
1560	A goai inkvizíció felállítása.
1571	A mexikói és limai inkvizíciós törvényszékek működésének kezdete.
1600	Giordano Bruno kivégzése Rómában.
1609–1614	A baszk boszorkányperek és Salazar Frías vizsgálata.
1633	Galileo Galilei római inkvizíciós pere.
1774	A goai inkvizíció első megszüntetése; később rövid időre helyreállítják.
1812	A goai inkvizíció végleges megszüntetése.
1821	A portugál inkvizíció eltörlése.
1834	A spanyol inkvizíció végleges eltörlése.
1908	A római Szent Hivatal néven való átszervezés.
1965	A Szent Hivatal Hittani Kongregációvá alakul.
1966	A tiltott könyvek jegyzékének kötelező jogi erejét megszüntetik.
2022	A Hittani Kongregáció neve a kúriareform nyomán Hittani Dikasztérium lesz.

Forráskritikai megjegyzések régebbi szerzőkhöz

A 19. századi és 20. század eleji inkvizíciótörténeti irodalom ma is fontos, de forráskritikával használandó. Henry Charles Lea monumentális munkái máig megkerülhetetlen adatanyagot és jogtörténeti feldolgozást adnak, ugyanakkor szemléletük a 19. századi liberális és protestáns historiográfiai közeghez kötődik. Llorente művei azért fontosak, mert a spanyol inkvizíció korai modern kritikájának klasszikusai, de számai és következtetései nem vehetők át ellenőrzés nélkül.

A 20. századi marxista vagy szovjet vallástörténeti művek – például I. R. Grigulevics népszerűsítő munkái – gyakran az egyház társadalmi szerepének ideológiai bírálatából indulnak ki. Ezek tartalmazhatnak hasznos adatokat vagy idézeteket, de modern enciklopédikus szócikkben nem célszerű őket fő tekintélyként használni, különösen ott, ahol a levéltári kutatásra épülő újabb szakirodalom árnyaltabb képet ad.

A népszerűsítő vagy szenzációs irodalom – például összeesküvés-elméletekkel vagy irodalmi dramatizálással dolgozó művek – nem alkalmas arra, hogy vitatott számadatok vagy súlyos történeti állítások fő forrása legyen. Enciklopédikus feldolgozásban a nagy összefoglaló munkák, levéltári kutatások, egyetemi kiadók monográfiái és szakfolyóiratok cikkei élveznek elsőbbséget.

A terminológia mai használata

A „inkvizíció” szó a modern nyelvben gyakran átvitt értelemben is előfordul, például túlzottan agresszív vizsgálatra, politikai tisztogatásra, ideológiai ellenőrzésre vagy lelkiismereti kényszerre utalva. Ez a használat az inkvizíció kulturális emlékezetéből ered, de nem feltétlenül pontos történeti analógia. A történeti szócikkben ezért célszerű különválasztani a konkrét középkori és kora újkori bíróságokat a szó metaforikus használatától.

A katolikus egyház mai Hittani Dikasztériuma jogilag és funkcionálisan nem azonos a középkori vagy kora újkori inkvizíciós bíróságokkal. Bár intézménytörténeti folytonosság vezet a római inkvizíciótól a Szent Hivatalon át a Hittani Kongregációig, a modern dikasztérium nem rendelkezik világi kényszerítő hatalommal, és feladata a katolikus tanítás előmozdítása, értelmezése és védelme.

További részletek az egyes intézménytípusokról

Püspöki vizsgálatok és pápai megbízottak

A középkori inkvizíció kialakulása nem egyik napról a másikra történt, és nem is egyetlen alapító okiratra vezethető vissza. A 12. század végén a helyi püspökök még saját egyházmegyéjükön belül voltak felelősek a hit fegyelméért. Ez a püspöki modell elvben megfelelt az egyházi jog rendjének, hiszen a püspök volt az adott helyi egyház tanítója, bírája és fegyelmi elöljárója. A gyakorlatban azonban a püspöki vizsgálatok sok helyen elégtelennek bizonyultak: a helyi politikai kapcsolatok, a nemesi rokonság, a városi autonómia, a papság képzetlensége vagy a püspöki szék hosszabb üresedése megnehezítette az egységes fellépést.

A pápai megbízott inkvizítorok megjelenése részben erre adott intézményi választ. A pápai inkvizítor nem helyettesítette mindenütt a püspököt, de sok helyen önálló tekintélyt kapott a vizsgálatok lefolytatására. A püspökök és inkvizítorok viszonya ezért gyakran feszült volt. Egyes püspökök a saját joghatóságuk csorbítását látták az új intézményben, mások viszont együttműködtek vele, mert az eretnekmozgalmak visszaszorítását közös feladatnak tekintették. A középkori eljárás története így nem pusztán „Róma” és „a vádlottak” szembenállásáról szól, hanem helyi püspökök, pápai legátusok, szerzetesrendek, városi tanácsok, földesurak és királyi hatóságok bonyolult kapcsolatrendszeréről.

A 13. században a domonkos és ferences rend tagjai azért váltak fontos szereplőkké, mert teológiai képzettségük, prédikációs gyakorlatuk és mozgékonyságuk alkalmassá tette őket a hitviták és kihallgatások lefolytatására. Ez nem jelenti azt, hogy minden domonkos vagy ferences inkvizítor lett volna, sem azt, hogy a rendek kizárólag erre a célra jöttek létre. A Domonkos-rend eredeti karizmájában a prédikáció, a tanítás és a hit védelme központi szerepet játszott; a Ferences rend esetében a szegénység, a prédikáció és a lelkipásztori megújulás volt meghatározó. Az inkvizíciós megbízatások e rendek történetének csak egyik, vitatott és regionálisan eltérő súlyú részét alkották.

Dél-Franciaország és a vallomásanyagok jelentősége

A dél-franciaországi inkvizíciós iratok különösen fontosak a középkori társadalomtörténet számára. A toulouse-i, carcassonne-i, pamiers-i és más vizsgálatok jegyzőkönyvei nem csupán bírósági dokumentumok, hanem a mindennapi élet, a rokonsági kapcsolatok, a vallási szokások, a falu és város viszonyainak forrásai is. A vallomásokból kiderül, hogyan mozogtak a kathar prédikátorok, milyen háztartások fogadták őket, milyen szerepet játszottak a nők a vallási kapcsolathálókban, hogyan terjedtek a hírek, és hogyan értelmezték a laikusok a hivatalos egyházi tanítást.

E források használata azonban módszertani óvatosságot igényel. A jegyzőkönyvek nem spontán önéletrajzok, hanem bírósági helyzetben, hatalmi nyomás alatt keletkezett szövegek. A kérdéseket az inkvizítorok tették fel, a válaszokat jegyzők rögzítették, a latin vagy okcitán megfogalmazás mögött gyakran fordítás és szerkesztés állt. A történész ezért nem olvashatja őket egyszerűen „a nép hangjaként”, de megfelelő kritikával mégis rendkívül értékes adatokat nyújtanak.

A pamiers-i vizsgálatokból ismert Montaillou példája jól mutatja, hogy az inkvizíciós források kettős természetűek. Egyrészt kényszerítő hatósági eljárás lenyomatai, másrészt olyan részletességgel őriznek meg paraszti és kisvárosi vallási beszédmódokat, amelyek más forrásokból alig lennének hozzáférhetők. Ezért a modern történetírásban az inkvizíció iratai nemcsak az elnyomás, hanem a mentalitástörténet, családtörténet és népi vallásosság kutatásának forrásai is.

Itália és a városi politikai viszonyok

Itáliában az inkvizíció sajátos környezetben működött. A félszigeten nem egységes monarchia, hanem városállamok, kommunák, fejedelemségek, püspöki uradalmak és pápai területek mozaikja alakította a politikai teret. A vallási ügyek gyakran összefonódtak városi frakcióharcokkal, családi konfliktusokkal és pápai–császári ellentétekkel. Az itáliai inkvizítorok ezért nem csupán teológiai kérdésekkel, hanem a helyi politikai közeg ellenállásával vagy támogatásával is szembesültek.

Észak-Itáliában a kathar, valdensekhez kapcsolódó és más eretnekmozgalmak mellett a késő középkorban a ferences spirituálisok és fraticellik ügyei is előtérbe kerültek. Ezek a csoportok gyakran nem egyszerűen új dogmákat hirdettek, hanem az egyházi szegénység, a pápai hatalom és az evangéliumi életmód kérdéseit vitatták. A viták teológiai súlyát jelzi, hogy az egyházi szegénységről és Krisztus, illetve az apostolok tulajdonáról szóló kérdések a 14. században magas szintű pápai és rendi konfliktusokhoz vezettek.

A Velencei Köztársaság külön esetet képviselt. Velence ragaszkodott saját állami szuverenitásához, ezért az inkvizíció működését erősen világi ellenőrzés alá helyezte. A velencei modellben az egyházi szakértők és a világi állam képviselői együttműködtek, de a köztársaság nem engedte, hogy egy külső pápai fórum korlátlan hatalmat gyakoroljon területén. Ez a gyakorlat hozzájárult ahhoz, hogy a velencei inkvizíció megítélése a kortársak és a későbbi történészek szemében eltérjen a spanyol vagy portugál inkvizíció képétől.

A spanyol Suprema és a helyi törvényszékek

A spanyol inkvizíció állandó intézményként működött, és szervezetileg fejlettebb volt, mint a középkori alkalmi inkvizítori megbízatások többsége. Központi szerve a Consejo de la Suprema y General Inquisición, röviden a Suprema volt. Ez felügyelte a helyi törvényszékeket, utasításokat adott, éves jelentéseket kért, és idővel egységesítette az eljárási gyakorlatot. A helyi törvényszékek ugyanakkor jelentős önállósággal rendelkeztek, különösen a kezdeti évtizedekben.

A spanyol törvényszékek hálózata nem egyszerre jött létre. Ott alapítottak törvényszéket, ahol a hatóságok a judaizáló conversók, később a moriszkók vagy protestáns csoportok jelenlétét különösen veszélyesnek tartották. A bíróságok személyzetéhez inkvizítorok, ügyészek, jegyzők, börtönőrök, teológiai szakértők, orvosok, végrehajtók és úgynevezett familiárisok tartoztak. A familiárisok világi segítők voltak; társadalmi presztízst jelentett számukra, hogy az inkvizícióhoz tartoztak, és ez helyi konfliktusok forrása is lehetett.

A Suprema szerepe kettős volt. Egyrészt lehetővé tette a központosítottabb ellenőrzést, másrészt a helyi társadalmak számára egy távoli és nehezen átlátható hatalmi központ képét erősítette. A spanyol inkvizíció iratai ezért különösen bőségesek: a helyi törvényszékek és a központi tanács közötti levelezés, a perek aktái és az éves összesítések a kora újkori Európa egyik legnagyobb vallási és társadalmi adatanyagát alkotják.

Conversók, társadalmi irigység és vallási gyanú

A spanyol inkvizíció korai szakaszának fő célpontjai a conversók, vagyis a zsidó származású, kereszténnyé lett családok voltak. A 14–15. századi Ibériában számos zsidó közösség élt, és a zsidóellenes zavargások, társadalmi nyomás vagy karrierlehetőségek hatására sokan megkeresztelkedtek. A megkeresztelt családok egy része magas társadalmi pozícióba került: hivatali, pénzügyi, jogi, orvosi és egyházi pályákon is jelentős szerepet játszottak.

Ez a helyzet feszültséget teremtett. A régi keresztény családok egy része gyanakodva tekintett az újkeresztényekre, és vallási gyanú, társadalmi irigység, gazdasági verseny, valamint vérségi előítélet keveredett egymással. A judaizálás vádja ezért nem mindig tisztán teológiai kérdésként jelent meg. Voltak valódi titkos zsidó gyakorlatok, de voltak alaptalan feljelentések, félreértett családi szokások és társadalmi féltékenységből fakadó vádak is. A modern kutatás egyik fő feladata éppen az, hogy az egyes ügyekben megkülönböztesse a tényleges vallási gyakorlatot, a kulturális emlékezetet és a vádlói konstrukciót.

A limpieza de sangre, vagyis a „vértisztaság” későbbi ideológiája különösen fontos fejlemény volt. Ez már nem csupán az aktuális hitvallást, hanem a származást is figyelembe vette. Így olyan személyek is gyanú alá kerülhettek, akik őszinte keresztények voltak, de zsidó vagy muszlim felmenőkkel rendelkeztek. Ez a jelenség az inkvizíció történetét összekapcsolja az ibériai társadalom származási kategóriáival és a kora újkori előítéletek történetével.

Moriszkók és a vallási asszimiláció problémája

A moriszkók a muszlim származású, formálisan keresztény hitre tért lakosság csoportjai voltak. A 16. századi Spanyolországban különösen Granada, Valencia és Aragónia területén jelentős moriszkó népesség élt. A hatóságok számára a moriszkók ügye egyszerre volt vallási, kulturális, biztonságpolitikai és társadalmi kérdés. Gyanakodtak rájuk az iszlám titkos gyakorlása, az oszmánokkal vagy észak-afrikai muszlim hatalmakkal való esetleges kapcsolat, valamint a keresztény társadalomba való beilleszkedés hiánya miatt.

A moriszkókkal szembeni inkvizíciós eljárások gyakran mindennapi kulturális szokások körül forogtak: étkezési előírások, tisztálkodási gyakorlatok, ünnepek, arab nyelvű szövegek, névadás, házassági és temetkezési szokások. Ezek a perek jól mutatják, hogy a vallási identitás a kora újkorban nem pusztán hitvallási formulákból állt, hanem életmódból, nyelvből, családi emlékezetből és közösségi hagyományokból is.

A moriszkók 1609–1614 közötti kiűzése már nem egyszerűen inkvizíciós döntés volt, hanem állami politika. Az inkvizíció ebben a folyamatban információkkal, gyanúkkal és vallási kategóriákkal járult hozzá a közgondolkodáshoz, de a kiűzésről a monarchia döntött. Ez a példa is jelzi, hogy az inkvizíció történetét nem lehet elválasztani az államépítés, a nemzetközi konfliktusok és a társadalmi homogenizáció kora újkori folyamataitól.

Portugáliai és gyarmati sajátosságok

A portugál inkvizíció 1536-ban kapott pápai jóváhagyást, és a spanyolhoz hasonlóan jelentős állami befolyás alatt állt. Fő célpontjai kezdetben szintén az újkeresztények voltak. A portugál birodalom kereskedelmi hálózatai miatt azonban az inkvizíciós gyanú nemcsak az Ibériai-félszigeten, hanem Atlanti-óceáni, afrikai, indiai és dél-amerikai összefüggésekben is megjelent. A portugál újkeresztény kereskedők nemzetközi mozgása, családi kapcsolatai és pénzügyi szerepe különösen érzékeny témává vált.

A goai inkvizíciót a portugál állam és egyházi hatóságok az ázsiai gyarmati kereszténység ellenőrzésére hozták létre. Joghatósága alá elsősorban megkeresztelt személyek tartoztak, köztük portugálok, újkeresztények, helyi konvertiták és vegyes hátterű közösségek. A goai inkvizícióval kapcsolatban a forráshelyzet nehéz, mert az iratok jelentős része megsemmisült. Emiatt a peres ügyek, büntetések és kivégzések száma körül nagyobb a bizonytalanság, mint a spanyol bíróságok esetében.

A goai intézmény történetét gyakran erős politikai és vallási szenvedélyekkel írták meg. Egyes protestáns, felvilágosodás kori, indiai nacionalista vagy antiklerikális szerzők a goai inkvizíciót a portugál uralom legfőbb jelképévé tették, míg katolikus vagy portugál apologetikus szerzők hajlamosak voltak jelentőségét csökkenteni. Enciklopédikus előadásban ezért célszerű kerülni mind a démonizáló, mind a mentegető hangnemet: a goai inkvizíció valós kényszerítő intézmény volt, de áldozatszámairól és tényleges működéséről csak forráskritikával lehet beszélni.

Mexikó, Peru és Cartagena

Az amerikai gyarmati inkvizíciók közül a legfontosabbak Mexikóban, Limában és Cartagenában működtek. Joghatóságuk sajátos volt: az amerikai őslakosok többségét a 16. század közepétől általában kivonták a teljes inkvizíciós hatáskör alól, mert a hatóságok úgy tekintették, hogy újonnan megtért, hitoktatásra szoruló népességről van szó. Ez nem jelentette azt, hogy a gyarmati evangelizáció mindig kényszertől mentes lett volna, de az inkvizíció formális eljárásai elsősorban európaiakra, kreolokra, afrikai származású keresztényekre, újkeresztényekre, protestánsokra, bigámiával, babonával, varázslással vagy tiltott könyvek birtoklásával vádolt személyekre irányultak.

A gyarmati inkvizíciók jelentősége nem kizárólag a halálos ítéletek számában mérhető. Fontosabb volt ellenőrző és fegyelmező szerepük: felügyelték a könyvbehozatalt, figyelték az idegen kereskedőket és tengerészeket, vizsgálták a judaizálás, protestantizmus és erkölcsi kihágások vádjait, valamint a gyarmati társadalom vallási önképének őrei voltak. A források sok adatot őriznek meg a rabszolgák, felszabadítottak, nők, kézművesek, katonák és kereskedők vallási gyakorlatáról is.

A gyarmati inkvizíciók történetét a spanyol-amerikai „fekete legenda” is erősen befolyásolta. Bartolomé de Las Casas műveinek európai recepciója, a holland és angol propaganda, valamint a gyarmati uralom elleni későbbi nemzeti narratívák gyakran egységes képpé olvasztották a konkvisztádorok erőszakát, a kényszermunkát, a missziók konfliktusait és az inkvizíciós eljárásokat. A történeti elemzésnek ezeket meg kell különböztetnie, miközben nem hallgathatja el a gyarmati rendszer valós erőszakát sem.

Eljárási garanciák és garanciahiányok

Tanúk, titoktartás és bizonyítás

Az inkvizíciós eljárások egyik legvitatottabb eleme a tanúk nevének eltitkolása volt. A bíróságok ezt azzal indokolták, hogy az eretnekmozgalmak vagy helyi rokonsági hálózatok megtorolhatnák a vallomást. A vádlott szempontjából azonban ez súlyos hátrányt jelentett, mert nehezebben tudta kimutatni, ha a tanú személyes haragból, anyagi érdekből vagy politikai okból vallott ellene.

A vádlottak olykor megadhattak egy listát ellenségeikről; ha a tanúk között ilyen személy szerepelt, vallomása elvileg gyengébb bizonyító erővel bírt. A rendszer azonban csak akkor működhetett, ha a vádlott sejtette, kik tanúskodtak ellene. Ez a szabály így részleges és bizonytalan garanciát jelentett. A modern büntetőeljárás nyilvánosságához, a tanúk közvetlen meghallgatásához és a védelem teljes iratmegismeréséhez képest az inkvizíciós bizonyítás súlyosan korlátozott volt.

A bíróságok ugyanakkor gyakran nagy hangsúlyt fektettek a jegyzőkönyvezésre. A vallomásokat, tanúkihallgatásokat, szakértői véleményeket, vagyonleltárakat és ítéleteket írásban rögzítették. Ez részben az ellenőrzés és az intézményi emlékezet eszköze volt, részben a későbbi történészek számára teremtett gazdag forrásanyagot. Az írásbeliség azonban önmagában nem jelentett modern értelemben vett igazságosságot; a jegyzőkönyv azt őrizte meg, amit a bíróság fontosnak tartott, és ahogyan azt a bírósági nyelv megfogalmazta.

Fellebbezés és központi felügyelet

A középkori inkvizícióban a pápához vagy pápai kúriához való fellebbezés elvileg lehetséges volt, de a gyakorlatban nehéz, költséges és bizonytalan. A kora újkori spanyol rendszerben a Suprema központi felügyeletet gyakorolt, és a helyi bíróságoknak jelenteniük kellett ügyeiket. Ez olykor mérséklő szerepet játszhatott, máskor viszont a központi politika egységes végrehajtását szolgálta.

A római inkvizíció esetében a központi kongregáció gyakran részletesen mérlegelte a helyi ügyeket. Az itáliai kutatások szerint egyes esetekben a római központ óvatosabb és jogilag körültekintőbb volt, mint a helyi hatóságok vagy a népi nyomás. Ez különösen boszorkánysági ügyekben figyelhető meg, ahol a római hatóságok nem egyszer szkeptikusabbak voltak a démonológiai túlzásokkal szemben, mint a helyi világi bíróságok.

Börtön és vagyonzár

Az inkvizíciós eljárásban a letartóztatott vádlott vagyonát gyakran zár alá vették. Ennek célja részben az volt, hogy fedezze a fogva tartás költségeit, részben pedig az esetleges későbbi vagyonelkobzást biztosítsa. Ez a gyakorlat súlyos társadalmi következményekkel járt, mert a vádlott családja is anyagi nehézségbe kerülhetett. A rendszer különösen a conversó családok esetében válhatott gazdaságilag rombolóvá.

A börtönök körülményei helyenként eltértek. A korabeli világi börtönökhöz képest egyes inkvizíciós börtönök rendezettebbek lehettek, másutt viszont a hosszú fogva tartás, az elszigeteltség, a bizonytalanság és a társadalmi megbélyegzés súlyos szenvedést okozott. A modern történetírás ezért nem elégedhet meg sem azzal a népszerű képpel, amely minden inkvizíciós börtönt föld alatti kínzókamraként ábrázol, sem azzal az apologetikus ellenképpel, amely a börtönt puszta fegyelmező intézményként enyhíti.

Áldozatszámok módszertani kérdései

Az inkvizíció áldozatszámairól szóló vitákban külön kell választani több kategóriát. Nem ugyanaz a „vádlott”, az „eljárás alá vont személy”, az „elítélt”, a „vezeklésre kötelezett”, a „börtönre ítélt”, a „távollétében elítélt”, a „képmásában elégetett” és a „ténylegesen kivégzett” személy. Régebbi polemikus irodalmak gyakran összemosták ezeket a kategóriákat, vagy a képmásban végrehajtott ítéleteket is élve elégetett személyekként számolták.

A spanyol inkvizíció esetében a 19. századi Juan Antonio Llorente rendkívül magas számai hosszú ideig meghatározták a közvélekedést. Llorente volt inkvizíciós tisztviselőként valóban ismert belső forrásokat, de műve politikai és ideológiai kontextusban született, és számításait a modern kutatás nem fogadja el változtatás nélkül. Henry Kamen és más levéltári kutatások alapján dolgozó történészek szerint a tényleges kivégzések száma jóval alacsonyabb volt, és időben erősen koncentrálódott: a legtöbb halálos ítélet a 15. század végén és a 16. század elején, a conversók elleni legintenzívebb fellépés idején történt.

A statisztikák értelmezésénél arra is figyelni kell, hogy a források egyenetlenül maradtak fenn. Egyes törvényszékek iratanyaga bőséges, másoké töredékes. A korai időszakban, amikor a represszió erősebb volt, sok irat elveszett vagy hiányos. Ezért a modern becslések is becslések maradnak, de nagyságrendileg megbízhatóbbak, mint a régi polemikus összegek. Enciklopédikus szócikkben célszerű a becslések sávját, módszerét és bizonytalanságát bemutatni, nem pedig egyetlen régi számot végleges adatként közölni.

A boszorkányüldözés áldozatszámait sem szabad automatikusan az inkvizíció számlájára írni. A kora újkori európai boszorkányperek többségét világi vagy helyi bíróságok folytatták, és a legsúlyosabb üldözések gyakran olyan területeken zajlottak, ahol nem működött spanyol vagy római típusú inkvizíció. A történeti becslések szerint a boszorkányság miatt kivégzettek száma Európában több tízezer volt, de a több milliós vagy kilencmilliós adatok a modern történetírás szerint megalapozatlan mítoszok.

Az inkvizíció és a boszorkányperek pontosabb elkülönítése

A boszorkányüldözés és az inkvizíció gyakori összekeverése a modern népszerű kultúra egyik legfontosabb torzítása. Való igaz, hogy egyes inkvizíciós bíróságok tárgyaltak boszorkánysági, mágiával vagy babonával kapcsolatos ügyeket, és a Malleus maleficarum szerzői domonkos környezethez kapcsolódtak. Ugyanakkor a nagy kora újkori boszorkányüldözések intézményi képe sokkal összetettebb.

A Malleus maleficarum nem volt egyetemes egyházi törvénykönyv. Hatása jelentős volt a démonológiai irodalomban, de nem minden katolikus, és különösen nem minden római inkvizíciós fórum követte kritikátlanul. A mű szövege erősen nőellenes és démonológiai szempontból radikális állításokat tartalmaz, de enciklopédikus előadásban kerülendő az olyan publicisztikai megfogalmazás, amely a művet egyszerűen „pornográf olvasmányként” vagy „világtörténelmi erkölcstelenségként” írja le. Pontosabb azt mondani, hogy a könyv szexuális és démonológiai kérdéseket részletező, skolasztikus formában szerkesztett, szélsőséges démonológiai kézikönyv volt, amely hozzájárult a boszorkányhit jogi és teológiai rendszerezéséhez.

A római- és spanyol inkvizíció több esetben óvatosabb volt a boszorkányvádakkal szemben, mint a helyi világi bíróságok. Spanyolországban a baszk boszorkányperek után Alonso de Salazar Frías vizsgálatai jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Suprema szkeptikusabb álláspontra helyezkedjen a tömeges boszorkányvádakkal kapcsolatban. Ez nem jelenti azt, hogy az inkvizíció mindig felvilágosult vagy humánus lett volna, de árnyalja azt a közkeletű képet, amely a boszorkányüldözést egyszerűen „katolikus inkvizíciós” jelenségként kezeli.

Tudomány, könyvcenzúra és a római inkvizíció

A római inkvizíció történetében különösen fontos a könyvcenzúra és a természettudományos viták kérdése. A 16. században a könyvnyomtatás, a reformáció és a humanista vitakultúra új helyzetet teremtett. Az egyházi hatóságok attól tartottak, hogy a teológiailag tévesnek tartott művek gyorsan és széles körben terjednek. Ennek egyik eszköze lett az Index librorum prohibitorum, vagyis a tiltott könyvek jegyzéke.

A könyvcenzúra nem kizárólag katolikus jelenség volt; a kora újkori protestáns és világi államok is ellenőrizték a nyomtatást. A katolikus Index azonban különösen ismertté vált, mert központi római formát kapott, és a katolikus világ egészére igyekezett hatni. A tiltások teológiai, erkölcsi, politikai és tudományos okokból is születhettek. Egy mű tiltása nem mindig jelentette a szerző teljes elítélését; olykor javított kiadást, részleges korrekciót vagy meghatározott olvasói körre korlátozott használatot jelentett.

Galileo Galilei ügye a római inkvizíció legismertebb tudománytörténeti pere. A perben teológiai, bibliaértelmezési, tudományfilozófiai, egyházpolitikai és személyes tényezők keveredtek. A heliocentrizmus mint biztos szisztéma hirdetésének korlátozása a későbbi korok szemében a tudomány és egyházi tekintély konfliktusának jelképévé vált. A modern történetírás ugyanakkor rámutat arra, hogy a per nem egyszerűen „tudomány kontra vallás” sémában értelmezhető, hanem a 17. századi bizonyítási normák, bibliaértelmezési elvek, arisztotelészi természetfilozófia és pápai politika összefüggésében.

Giordano Bruno ügye más természetű volt. Bruno nem csupán csillagászati hipotéziseket képviselt, hanem komplex filozófiai, teológiai és kozmológiai nézeteket, amelyek több ponton ütköztek a katolikus tanítással. Kivégzése a római inkvizíció egyik legsúlyosabb és legismertebb ítélete, de történeti magyarázata nem azonos Galilei ügyével. A két eset összevonása a népszerű kultúrában gyakori, de enciklopédikus előadásban külön kell kezelni őket.

Magyar vonatkozások részletesebben

A magyarországi inkvizíció kérdése forráshiányos és vitatott. A középkori Magyar Királyságban a katolikus hit védelme, a pogány vagy félpogány gyakorlatok visszaszorítása, a kunok és más csoportok keresztény életének ellenőrzése, valamint a Balkán felől érkező bogumil vagy patarénus hatások kérdése valós történeti probléma volt. Azt azonban, hogy Magyarországon a nyugat-európaihoz hasonló, folyamatos és intézményes pápai inkvizíciós rendszer működött volna, csak óvatosan lehet állítani.

A Kassai kódex néven ismert, Fehér Mátyás Jenő által közölt anyag körül jelentős forráskritikai vita alakult ki. A dokumentumot egyes szerzők a magyar középkori inkvizíció fontos bizonyítékának tekintették, más történészek viszont hitelességét erősen kétségbe vonták vagy hamisítványnak tartották. Mivel az eredeti kézirat nem áll rendelkezésre, és a közölt szöveg hagyományozása problematikus, enciklopédikus szócikkben nem célszerű rá bizonyított tényként építeni. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy a Kassai kódexre hivatkozó rekonstrukció létezik, de vitatott, és a magyar középkori inkvizíció története további kritikai kutatást igényel.

A magyarországi boszorkányperek története szintén elkülönítendő az inkvizíciótól. A kora újkori Magyarországon és Erdélyben zajlott boszorkányperek többségét világi bíróságok tárgyalták. A vádakban helyi konfliktusok, betegségek, természeti károk, szomszédsági viszályok, gyógyító és rontó praktikákról szóló hiedelmek jelentek meg. Ezek a perek a kora újkori büntetőjog és népi hiedelemvilág történetéhez tartoznak, és csak tágabb értelemben kapcsolhatók az inkvizíció európai történetéhez.

A történeti mérlegelés szempontjai

Az inkvizícióról szóló tárgyilagos előadásnak egyszerre kell elkerülnie két szélsőséget. Az egyik a fekete legendára épülő démonizálás, amely az inkvizíciót időtlen, mindenütt jelen lévő, szadista és monolitikus gépezetként ábrázolja. A másik a fehér legenda vagy mentegető apologetika, amely a jogi keretek, az alacsonyabb kivégzési arányok vagy a korabeli világi bíróságok durvasága alapján eljelentékteleníti az áldozatok szenvedését és a lelkiismereti kényszer problémáját.

A történeti valóság ennél összetettebb. Az inkvizíciók valóban alkalmaztak kényszert, titkos eljárási elemeket, fogva tartást, vagyonzárat, kínvallatást és a világi hatóságnak való átadást. Ezek a mai jogállami és vallásszabadsági elvek alapján elfogadhatatlanok. Ugyanakkor az inkvizíciók nem alkottak egységes világméretű szervezetet, nem működtek minden katolikus országban azonos intenzitással, nem minden ügy végződött halállal, és bizonyos korszakokban vagy területeken kevésbé voltak véresek, mint a kortárs világi bíróságok vagy más felekezeti államok vallási repressziói.

A modern kutatás ezért intézménytörténeti, társadalomtörténeti, jogtörténeti és emlékezettörténeti szempontokat egyaránt alkalmaz. Vizsgálja az iratokat, a perek számait, az ítéletek típusait, a vádlottak társadalmi összetételét, a helyi politikai konfliktusokat, a vallási hiedelmeket, a propaganda szerepét és az utólagos művészeti ábrázolásokat. Egy enciklopédikus szócikk feladata nem az ítélkezés, hanem ezeknek a szempontoknak az arányos bemutatása.

A semleges történeti előadás kérdése

Az inkvizícióról szóló modern történeti irodalomban visszatérő kérdés, hogy milyen nyelven lehet egyszerre leírni az intézmények kényszerítő és olykor erőszakos jellegét, valamint elkerülni a későbbi propaganda és a népszerű irodalom túlzásait. Az olyan általánosító vagy érzelmi kifejezések, mint „rémuralom”, „vadállati megtorlás”, „szadista intézmény” vagy ezek ellenkező előjelű apologetikus megfelelői, nem alkalmasak a különböző korszakok és bíróságok pontos megkülönböztetésére. A szakirodalom ezért inkább jogi és történeti kategóriákat használ: „kényszerítő eljárás”, „kínvallatás”, „világi hatóságnak való átadás”, „vagyonelkobzás”, „nyilvános bűnbánati szertartás”, „polemikus hagyomány”, „fekete legenda” vagy „forráskritikailag vitatott adat”.

A 20. század második felétől erősödő levéltári kutatás jelentősen módosította az inkvizíció korábbi, főként polemikus képét. Edward Peters, Henry Kamen, Francisco Bethencourt, John Tedeschi, Gustav Henningsen, Brian Levack, Andrea Del Col, Joseph Pérez, Stephen Haliczer, R. I. Moore, Malcolm Lambert, Walter Wakefield és más kutatók munkái arra törekedtek, hogy a bíróságokat saját intézményi, jogi és társadalmi környezetükben vizsgálják. Régebbi szerzők – például Henry Charles Lea vagy Juan Antonio Llorente – továbbra is fontosak a historiográfia története miatt, de adataik és értelmezéseik forráskritikát igényelnek. Ideologikus, politikai vagy szenzációhajhász publicisztikai összefoglalók a közvélemény alakulása szempontjából lehetnek érdekesek, de az intézménytörténet rekonstruálásában csak korlátozottan használhatók.

Források

Általános és összehasonlító művek

• Bethencourt, Francisco (2009). The Inquisition: A Global History, 1478–1834. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-74823-0.
• Hamilton, Bernard (1981). The Medieval Inquisition. New York: Holmes & Meier. ISBN 0-8419-0700-5.
• Lambert, Malcolm (2002). Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Reformation (3rd ed.). Oxford: Blackwell. ISBN 0-631-22276-6.
• Moore, R. I. (2007). The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250 (2nd ed.). Oxford: Blackwell. ISBN 978-1-4051-2964-0.
• Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. ISBN 0-02-924980-5.
• Peters, Edward (1996). Torture. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 0-8122-1633-0. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)

Középkori inkvizíció és eretnekségek

• Gui, Bernard (1964). Guillaume Mollat (ed.). Manuel de l'inquisiteur. Paris: Les Belles Lettres.
• Kieckhefer, Richard (1979). Repression of Heresy in Medieval Germany. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 0-8122-7773-9. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Le Roy Ladurie, Emmanuel (1980). Montaillou: Cathars and Catholics in a French Village 1294–1324. London: Penguin. ISBN 0-14-005471-7. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Pegg, Mark Gregory (2008). A Most Holy War: The Albigensian Crusade and the Battle for Christendom. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-517131-0.
• Sumption, Jonathan (1978). The Albigensian Crusade. London: Faber and Faber. ISBN 0-571-11064-X. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Wakefield, Walter L. (1974). Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100–1250. Berkeley: University of California Press. ISBN 0-520-02451-7. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)

Spanyol, portugál és gyarmati inkvizíció

• Greenleaf, Richard E. (1969). The Mexican Inquisition of the Sixteenth Century. Albuquerque: University of New Mexico Press.
• Greenleaf, Richard E. (1961). Zumárraga and the Mexican Inquisition, 1536–1543. Washington, D.C.: Academy of American Franciscan History.
• Harvey, L. P. (2005). Muslims in Spain, 1500 to 1614. Chicago: University of Chicago Press. ISBN 0-226-31963-6.
• Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven–London: Yale University Press. ISBN 978-0-300-18051-0.
• Netanyahu, Benzion (1995). The Origins of the Inquisition in Fifteenth Century Spain. New York: Random House. ISBN 0-679-41065-1.
• Rawlings, Helen (2006). The Spanish Inquisition. Oxford: Blackwell. ISBN 978-0-631-20599-9.
• Saraiva, António José (2001). The Marrano Factory: The Portuguese Inquisition and Its New Christians, 1536–1765. Leiden: Brill. ISBN 90-04-12080-7.

Római inkvizíció, tudomány és könyvcenzúra

• Black, Christopher F. (2009). The Italian Inquisition. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-11706-6.
• Blackwell, Richard J. (1991). Galileo, Bellarmine, and the Bible. Notre Dame: University of Notre Dame Press. ISBN 0-268-01024-2.
• Del Col, Andrea (2006). L'Inquisizione in Italia: dal XII al XXI secolo. Milano: Mondadori. ISBN 88-04-53433-9. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Finocchiaro, Maurice A. (1989). The Galileo Affair: A Documentary History. Berkeley: University of California Press. ISBN 0-520-06662-6.
• Firpo, Luigi (1993). Il processo di Giordano Bruno. Roma: Salerno. ISBN 88-8402-106-6. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Tedeschi, John (1991). The Prosecution of Heresy: Collected Studies on the Inquisition in Early Modern Italy. Binghamton: Medieval & Renaissance Texts and Studies. ISBN 0-86698-101-2.

Boszorkányüldözés és démonológia

• Henningsen, Gustav (1980). The Witches' Advocate: Basque Witchcraft and the Spanish Inquisition, 1609–1614. Reno: University of Nevada Press. ISBN 0-87417-056-7.
• Kramer, Heinrich (1487). Malleus Maleficarum. Speyer.
• Levack, Brian P. (2016). The Witch-Hunt in Early Modern Europe (4th ed.). London–New York: Routledge. ISBN 978-1-138-80246-0. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Mackay, Christopher S. (2009). The Hammer of Witches: A Complete Translation of the Malleus Maleficarum. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-74787-5.

Magyar vonatkozások

• Engel, Pál (2001). The Realm of St Stephen: A History of Medieval Hungary, 895–1526. London: I.B. Tauris. ISBN 1-86064-061-3.
• Fehér, Mátyás Jenő (1999). Középkori magyar inkvizíció. Budapest: Gede Testvérek. ISBN 963-03-8895-2.
• Klaniczay, Gábor (1990). The Uses of Supernatural Power: The Transformation of Popular Religion in Medieval and Early-Modern Europe. Princeton: Princeton University Press. ISBN 0-691-05535-1.
• Pócs, Éva (1999). Between the Living and the Dead: A Perspective on Witches and Seers in the Early Modern Age. Budapest: Central European University Press. ISBN 963-9116-19-X.

Historiográfia, fekete legenda és emlékezettörténet

• Carbia, Rómulo D. (2004). Historia de la leyenda negra hispanoamericana. Madrid: Marcial Pons. ISBN 84-95379-89-9.
• Jenkins, Philip (2003). The New Anti-Catholicism: The Last Acceptable Prejudice. New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-515480-0.
• Llorente, Juan Antonio (1817–1818). Historia crítica de la Inquisición de España. Paris: Treuttel et Würtz.
• Maltby, William S. (1971). The Black Legend in England: The Development of Anti-Spanish Sentiment, 1558–1660. Durham: Duke University Press. ISBN 0-8223-0250-1. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. ISBN 0-02-924980-5.

További magyar nyelvű szakirodalom

• Llorente/Gallois: A spanyol inquisitió története I-II., Köhler K. F., Lipcse, 1863
• Petrányi Ferenc: Az inkvizició. Mi a valóság a sok hazugság között?, Kalocsa, 1908
• Havas Károly: Az inkvizició története, Rozsnyai Károly Kiadása, Budapest. é. n. [1927]
• Kulcsár Zsuzsanna: Inkvizíció és boszorkányperek, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1961
• I. R. Grigulevics: Az inkvizíció története, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972
• Tímár László: A rettegések évszázadai. Adalékok az inkvizíció és a pogromok történetéhez, Galielie Társaság, Budapest, é. n. [1993]
• Joseph de Maistre: Levelek a spanyol inkvizícióról, Attraktor Könyvkiadó Kft., Gödöllő-Márisabesnyő, 2024

További információk

• A Hittani Kongregáció hivatalos történeti ismertetése – vatican.va
• Ferenc pápa: Praedicate evangelium – vatican.va
• Inquisition – The Catholic Encyclopedia régi, katolikus szemléletű szócikke
• Inquisition – Jewish Encyclopedia régi, zsidó történeti szemléletű szócikke