Első keresztes hadjárat

Első keresztes hadjárat
Jeruzsálem 1099-es ostroma egy késő középkori ábrázoláson.
Konfliktus	Keresztes háborúk
Időpont	1095–1099
Helyszín	Délkelet-Európa, Kis-Ázsia, Kilikia, Szíria, Palesztina
Eredmény	Keresztes katonai győzelem; Nikaia bizánci visszafoglalása; az Edesszai Grófság, az Antiochiai Fejedelemség és a Jeruzsálemi Királyság létrejötte
Szemben álló felek
Latin keresztény keresztes seregek észak-francia, dél-francia, lotaringiai, flandriai, normann és dél-itáliai normann kontingensek a Német-római Birodalom területeiről érkező kisebb csoportok Bizánci Birodalom szövetségesként, ellátó, diplomáciai, kísérő és saját hadműveleteket végző félként Rúmi Szultanátus Dánismendek szíriai szeldzsuk és török emírségek Fátimida Kalifátus
Parancsnokok
Monteil-i Adhemar Toulouse-i Rajmund Bouillon Gottfried Tarantói Bohemund Boulogne-i Balduin II. Róbert flandriai gróf II. Róbert normandiai herceg István, Blois grófja Tankréd I. Alexiosz bizánci császár I. Kilidzs Arszlán Kerboga Jági Sziján Radwan aleppói emír Dukák damaszkuszi emír al-Afdal Sáhánsáh
Szemben álló erők
Pontosan nem ismert. A hadjárat elején a harcosok, szolgák és zarándokok együtt több tízezres tömeget alkottak; a tényleges fegyveres erő ennél jóval kisebb volt. Jeruzsálem alatt már csak mintegy 12–15 ezer főnyi keresztes sereg állhatott rendelkezésre. Pontosan nem ismert; hadszíntérenként változó rúmi szeldzsuk, dánismend, szíriai, örmény, arab és fátimida erők.
Veszteségek
Jelentősek; pontos számuk nem ismert Jelentősek; pontos számuk nem ismert; Jeruzsálem elfoglalásakor nagyarányú civil veszteség
A Wikimédia Commons tartalmaz Első keresztes hadjárat témájú médiaállományokat.

Az első keresztes hadjárat (1095–1099) a keresztes háborúk első nagy, latin keresztény vállalkozása volt. A hadjáratot II. Orbán pápa 1095. november 27-én, a clermont-i zsinaton hirdette meg, miután I. Alexiosz bizánci császár nyugati katonai segítséget kért a szeldzsuk előretörés következményei miatt. A vállalkozás egyszerre volt bűnbánati zarándoklat, fegyveres segítségnyújtás a keleti keresztényeknek, a Bizánci Birodalom anatóliai helyzetének javítására irányuló katonai akció, valamint Jeruzsálem és a Szent Sír birtokbavételére irányuló szentföldi hadjárat.

A hadjáratot nem modern értelemben vett államok egységes akciójaként indították. A latin keresztény sereg különböző főúri, lovagi, egyházi és zarándoki csoportokból állt, amelyek francia, lotaringiai, flandriai, normann, dél-itáliai normann és dél-francia területekről, valamint a Német-római Birodalom vidékeiről indultak el. A francia király és a német-római császár személyesen nem vettek részt benne. A hadjáratnak nem volt mindenki által elfogadott világi főparancsnoka; lelki vezetőként Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke működött, míg a katonai döntések a nagyobb kontingensek vezetőinek egyezkedésén, rivalizálásán és alkalmi együttműködésén alapultak.

A vállalkozás első hullámát a történetírás „népi keresztes hadjáratnak” vagy „szegények keresztes hadjáratának” nevezi. Ezek a csoportok a főúri seregek hivatalos indulása előtt keltek útra. Útjukat több helyen fegyelmezetlenség, fosztogatás és a Rajna-vidék zsidó közösségei ellen elkövetett pogrom kísérte, de a különböző népi és félkatonai csoportokat nem lehet egyszerűen egyetlen egységes mozgalomként kezelni. Nincstelen Walter és Remete Péter csapatai a Magyar Királyság és a Balkán érintésével jutottak el Konstantinápolyig, majd Kis-Ázsiában megsemmisítő vereséget szenvedtek.

A szervezettebb főúri hadjárat 1096 végén és 1097 tavaszán érkezett Konstantinápoly alá. A keresztes vezetők többsége esküt tett Alexiosznak, hogy az egykor bizánci fennhatóság alatt álló visszafoglalt területek ügyében elismeri a császár jogait. Ezután a latin és bizánci erők 1097-ben visszafoglalták Nikaiát, majd a dorylaeumi csatában visszaverték I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán seregét. A dorylaeumi győzelem után a keresztesek nagy veszteségekkel, de továbbhaladtak Anatólián, majd Kilikia, Edessza és Szíria térségén át jutottak el a hadjárat legnagyobb próbatételéhez, Antiokheia ostromához.

Antiokheia 1097 októbere és 1098 júniusa között tartó ostroma a hadjárat sorsdöntő eseménye volt. A keresztesek belső árulás segítségével foglalták el a várost, majd rövidesen maguk kerültek ostrom alá Kerboga moszuli atabég felmentő seregével szemben. Kerboga veresége után a vezetők között vita tört ki Antiokheia birtoklásáról, miközben Boulogne-i Balduin keletebbre megalapította az Edesszai Grófságot. A fő sereg 1099 elején indult tovább dél felé, és a szíriai–palesztin tengerparti útvonal, helyi alkuk, ellátási kényszerek és sikertelen ostromok után jutott el Jeruzsálemig.

A hadjárat végső katonai sikere Jeruzsálem 1099. július 15-i elfoglalása volt. A város bevétele után a keresztesek nagyarányú vérengzést követtek el a muszlim és zsidó lakosság körében. A kortárs latin források retorikája gyakran bibliai képekkel és túlzó formulákkal él, de a modern történetírás egyetért abban, hogy a mészárlás valós és súlyos esemény volt. Ugyanakkor a források menekülőkről, foglyokról, kiváltott túlélőkről és későbbi rendezésekről is tudnak, ezért kerülendő minden olyan totalizáló megfogalmazás, amely kivétel nélküli teljes kiirtást állítana.

Az első keresztes hadjárat nyomán létrejöttek az első latin keleti államok: az Edesszai Grófság, az Antiochiai Fejedelemség, a Jeruzsálemi Királyság és később a Tripoliszi Grófság. A hadjárat új intézményi és lelki formát adott a keresztény szent háborúnak, tartósan átalakította a latin Nyugat és a Bizánci Birodalom viszonyát, új politikai rendet hozott létre a Földközi-tenger keleti medencéjében, és mélyen beépült mind a nyugati, mind a közel-keleti történeti emlékezetbe.

Elnevezés és történeti értelmezés

A „keresztes hadjárat” kifejezés a modern történetírásban bevett elnevezés, de a 11. század végi résztvevők fogalmi világa nem teljesen azonos a későbbi, intézményesült keresztes terminológiával. A kortárs latin szerzők gyakran iter, via, peregrinatio, expeditio vagy negotium Dei jellegű kifejezéseket használtak. A kortárs muszlim források a nyugati hadjárat résztvevőit többnyire „frankoknak” nevezték, még akkor is, ha tudtak különbséget tenni a frank, normann, német vagy más nyugati csoportok között. A „keresztes hadjárat” mint összefoglaló történeti fogalom későbbi terminológiai fejlemény; a résztvevők saját nyelvükön gyakran zarándoklatként, útként vagy szentföldi vállalkozásként írták le fogadalmukat. A résztvevő a kereszt felvételével egyszerre tett zarándoki és katonai fogadalmat: a keresztes vállalkozás ezért a középkori bűnbánati gyakorlat, a fegyveres védelem és a szent helyekhez kötődő zarándoklat sajátos összekapcsolódásaként értelmezhető.

A korábbi népszerű történetírásban elterjedt volt az a magyarázat, hogy a keresztes hadjáratot elsősorban zsákmányvágy, földéhség vagy a nincstelen másodszülött lovagok kalandvágya mozgatta. Ez a felfogás részben a 19. századi racionalista és antiklerikális értelmezésekből, részben a 20. század közepének nagy hatású, de ma már több ponton árnyalandó összefoglalóiból öröklődött. A modern kutatás összetettebb képet ad. A részvétel rendkívül költséges volt: sok főúr birtokokat adott el vagy zálogosított el, hogy finanszírozza az utat. Ez nem zárja ki az egyéni ambíciót, a rangszerzést vagy a politikai számítást, de az okleveles anyag és a narratív források alapján a vallási motiváció, a bűnbánat, a Szent Sír iránti áhítat, a keleti keresztények megsegítésének gondolata és a zarándoklat eszméje központi szerepet játszott.

A hadjárat értelmezése különösen érzékeny téma, mert a „keresztes háború” a modern közbeszédben gyakran nem konkrét középkori eseményeket, hanem civilizációkritikai toposzt jelöl. A történész feladata nem a mentegetés és nem is az anakronisztikus vádirat, hanem a 11. századi szereplők gondolkodásmódjának, intézményeinek, félelmeinek, vallási nyelvének és politikai környezetének rekonstrukciója. A hadjáratban egyszerre volt jelen őszinte vallási buzgóság, bűnbánati fegyelem, katonai brutalitás, politikai érdek, logisztikai kényszer, személyes ambíció és apokaliptikus várakozás.

Előzmények

A 11. századi latin kereszténység

A 11. századi Nyugat-Európa társadalma katonailag tagolt, vallásilag intenzív és politikailag széttagolt világ volt. A Francia Királyság, a Német-római Birodalom, a Normandiai Hercegség, Flandria, Lotaringia, Toulouse és a dél-itáliai normann fejedelemségek nem egységes állami rendszerben, hanem hűbéri, családi és regionális kötelékekben működtek. A királyi hatalom több térségben korlátozott volt, a helyi urak és lovagi csoportok közötti erőszak pedig sok vidéken mindennapos problémát jelentett.

A clunyi reform és a gregorián reform a papság fegyelmének javítását, a szimónia visszaszorítását, a laikus invesztitúra korlátozását és az egyházi élet megtisztítását tűzte ki célul. Az egyház ebben a korszakban nem egyszerűen vallási igazolást adott a háborúnak, hanem több mozgalommal korlátozni is próbálta a keresztények közötti fegyveres erőszakot. Az „Isten békéje” (pax Dei) és az „Isten fegyverszünete” (treuga Dei) kezdeményezések a nem harcolók — parasztok, nők, kereskedők, klerikusok, zarándokok — védelmét, az egyházi javak sérthetetlenségét és a hadakozás időbeli korlátozását hangsúlyozták.

A keresztes felhívás ebben az összefüggésben a lovagi erőszak fékezésének és átirányításának egyik sajátos formájaként is értelmezhető. A pápaság nem pusztán új ellenséget keresett a nyugati harcosoknak, hanem a keresztény fegyveres réteg számára olyan vallási célt jelölt ki, amelyet bűnbánati fogadalommal, zarándoklattal és egyházi tekintéllyel kapcsolt össze. A fegyveres szolgálat vallási értelmezésében szerepet játszott a ágostoni igazságos háború hagyománya, a pápaság 11. századi reformprogramja, valamint a keresztény és muszlim hatalmak határvidéki küzdelmeinek tapasztalata.

Nem helyes azonban a keresztes hadjáratot egyszerűen a „nyugati agresszió”, a „túlnépesedett Európa kirajzása” vagy a „kapzsi másodszülött lovagok” sémájára redukálni. A Szentföldre induló főurak és lovagok számára az út nem olcsó vállalkozás, hanem anyagilag kockázatos és életveszélyes fogadalmi aktus volt. Ez nem zárja ki a presztízst, a dinasztikus ambíciót vagy a birtokszerzés lehetőségét, de az eseményeket csak akkor lehet pontosan értelmezni, ha a vallási, társadalmi, politikai és katonai szempontokat együtt vizsgáljuk.

A Bizánci Birodalom válsága

A manzikerti csata után a Bizánci Birodalom elveszítette anatóliai hátországának jelentős részét.

A hadjárat közvetlen politikai hátteréhez a Bizánci Birodalom 11. századi válsága tartozott. A manzikerti vereség után, 1071-ben, a bizánci hatalom nagy része összeomlott Kis-Ázsiában. Bár a csatát önmagában nem szabad teljes birodalmi összeomlásként értelmezni, a vereséget követő belháborúk, trónharcok és tartományi hatalmi válságok lehetővé tették, hogy a szeldzsuk török csoportok tartósan megvessék lábukat a térségben.

I. Alexiosz Komnénosz 1081-ben került trónra. Uralkodásának első éveiben egyszerre kellett szembenéznie a dél-itáliai normannok balkáni támadásaival, a besenyők fenyegetésével és az anatóliai török előrenyomulással. Nikaia szeldzsuk kézre kerülése különösen súlyos stratégiai problémát jelentett, mert a város Konstantinápoly ázsiai előterének egyik kulcspontja volt. Alexiosz fokozatosan stabilizálta a birodalom helyzetét, de Anatólia visszaszerzéséhez nem rendelkezett elegendő katonai erővel.

A nyugati segítségkérés bizánci szempontból nem ideológiai kaland, hanem reális katonai és diplomáciai eszköz volt. A császár valószínűleg korlátozott számú nyugati zsoldost vagy fegyveres segédcsapatot remélt, nem pedig hatalmas, részben önálló célokat követő latin zarándok-hadseregek érkezését. Ez az eltérő elvárás később sok feszültség forrása lett. A bizánci udvar a latinokat hasznos, de veszélyes katonai erőnek tekintette; a keresztesek pedig sokszor bizalmatlanul fogadták a császár diplomáciai óvatosságát és területi igényeit.

A közel-keleti politikai helyzet

A 11. század végének Közel-Kelete politikailag rendkívül megosztott volt. A Nagy-szeldzsuk Birodalom 1092-ben, I. Maliksáh halála után belső viszályokkal küzdött. Kis-Ázsiában I. Kilidzs Arszlán uralma alatt a Rúmi Szultanátus erősödött meg; Szíriában Aleppó, Damaszkusz, Moszul és más központok különböző török és arab vezetők kezében voltak; Egyiptomot és időnként Palesztinát a síita Fátimida Kalifátus irányította.

Az Abbászida Kalifátus ebben a korban vallási-legitimációs tekintéllyel bírt a szunnita világban, de a bagdadi kalifa politikai és katonai mozgástere erősen korlátozott volt. A hadjárat konkrét katonai ellenfelei nem az Abbászidák, hanem a rúmi szeldzsukok, dánismendek, szíriai emírek, moszuli erők és a fátimidák voltak. A muszlim politikai megosztottság döntő tényező volt: a keresztesek nem egységes iszlám birodalommal, hanem egymással is rivalizáló hatalmi központokkal találkoztak.

Jeruzsálem uralma a 11. században többször változott. A város a fátimida és szeldzsuk hatalmi versengés része volt: a szeldzsukok az 1070-es években szerezték meg, majd a fátimidák 1098-ban, közvetlenül a keresztesek érkezése előtt foglalták vissza. Ez a helyzet különösen fontos, mert a keresztesek nem ugyanazzal a muszlim hatalommal kerültek szembe Anatóliában, Szíriában és Jeruzsálemnél. A hadjárat története ezért nem két homogén vallási tömb háborújaként, hanem többszereplős, változó szövetségekkel és helyi alkukkal teli közel-keleti konfliktusként írható le.

Határvidéki háborúk és zarándoklatok

A keresztes eszme nem a semmiből született. Ibériában a keresztény királyságok és a muszlim hatalmak közötti harcok, Dél-Itáliában és Szicíliában a normann hódítások, valamint a Földközi-tenger nyugati medencéjének konfliktusai mind hozzájárultak ahhoz, hogy a fegyveres harcot vallási nyelvben is értelmezzék. II. Orbán pápa a clermont-i felhívás előtt is támogatta az ibériai keresztény vállalkozásokat, és a határvidéki háborúk retorikája több ponton érintkezett a Szentföldre irányuló vállalkozás nyelvével.

A zarándoklat a középkori nyugati vallásosság alapvető intézménye volt. Róma, Santiago de Compostela és Jeruzsálem a legfontosabb célpontok közé tartoztak. A szentföldi keresztény zarándoklat helyzete nem volt változatlan. Bizonyos időszakokban, különösen egyes fátimida periódusokban, a zarándokok fizetség és helyi megállapodások mellett viszonylag szabadon eljuthattak a szent helyekre. Máskor, különösen politikai válságok, dinasztikus fordulatok vagy katonai konfliktusok idején, a zarándoklatok biztonsága romlott.

Az 1009-es esemény, amikor al-Hákim bi-Amr Alláh fátimida kalifa elrendelte a Szent Sír-templom lerombolását, a nyugati keresztény emlékezetben különösen erős visszhangot váltott ki, még ha a templomot később újjá is építették. A 11. századi szeldzsuk előretörés, a zarándokutak bizonytalanabbá válása és Bizánc stratégiai szorongása együtt teremtette meg azt a hátteret, amelyben Alexiosz segítségkérése és Orbán clermont-i felhívása széles körű választ válthatott ki.

Az első keresztes hadjárat újdonsága nem egyszerűen abban állt, hogy fegyveres hadjárat indult, hanem abban, hogy a zarándoklat és a katonai vállalkozás pápai felhívásra, bűnbánati ígérettel és közösségi vallási céllal kapcsolódott össze. A kortársak szemében Jeruzsálem nem pusztán stratégiai célpont, hanem a megváltástörténet földrajzi középpontja, a Szent Sír helye és a keresztény zarándoklat egyik legmagasabb rendű célja volt.

Piacenza és Clermont

II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton egy késő középkori miniatúrán.

1095 márciusában II. Orbán pápa zsinatot tartott Piacenzában. A zsinaton megjelentek Alexiosz követei is, akik katonai segítséget kértek a keleti keresztények és a Bizánci Birodalom nehéz helyzetére hivatkozva. Orbán számára a kérés egyszerre jelentett lehetőséget a keleti egyházzal való viszony javítására, a pápai tekintély erősítésére és a nyugati lovagi erő vallási célú mozgósítására.

A döntő felhívásra 1095. november 27-én, a clermont-i zsinat végén került sor. Orbán beszédének pontos szövege nem maradt fenn, és nem létezik olyan szó szerinti jegyzőkönyv, amelyből a beszéd teljes tartalma változatlan formában idézhető volna. A beszédet több későbbi latin szerző — köztük Chartres-i Fulcher, Szerzetes Róbert, Nogent-i Guibert és Baldricus Dolensis — különböző változatban örökítette meg. Ezek a szövegek a hadjárat sikere után keletkeztek, ezért nem puszta stenografikus beszámolók, hanem irodalmi, teológiai és politikai szempontok szerint formált emlékezeti rekonstrukciók.

A beszéd rekonstruálásánál ezért különbséget kell tenni a valószínű történeti mag és a későbbi elbeszélői kidolgozás között. A források alapján Orbán a keleti keresztények szenvedését, a zarándokok megpróbáltatásait, a szent helyek fontosságát, Jeruzsálem vallási jelentőségét és a keresztények közötti erőszak átirányításának gondolatát kapcsolta össze. A legismertebb felkiáltás, a Deus vult („Isten akarja [ezt]”), a keresztes emlékezet egyik jelmondatává vált, de a konkrét elhangzás és formula körül a források eltérőek.

Orbán pápa a résztvevőknek bűnbánati kegyelmet ígért. Ezt a későbbi köznyelv gyakran „teljes bűnbocsánatként” említi, de a középkori teológiai összefüggésben pontosabb úgy fogalmazni, hogy a keresztes fogadalom az őszinte bűnbánattal és a gyónással összekapcsolt vezeklési büntetés elengedéséhez kapcsolódott. A hadjárat tehát nem egyszerűen katonai vállalkozás, hanem vezeklő zarándoklatként értelmezett fegyveres út volt.

A clermont-i felhívás után sokan „felvették a keresztet”, vagyis a ruhájukra varrt kereszt jelével jelezték fogadalmukat. A pápai legátus, Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke a vállalkozás lelki vezetője lett. A katonai vezetés azonban nem került egyetlen kézbe. Ez a szerkezet a hadjárat egész menetére hatással volt: a közös vallási cél erős kohéziót adott, de a főurak rivalizálása, a helyi érdekek és az utánpótlási kényszerek gyakran lassították vagy veszélyeztették a vállalkozást.

Részvétel, motivációk és társadalmi háttér

Az első keresztes hadjárat résztvevői társadalmilag sokfélék voltak. A főúri vezetők mellett lovagok, gyalogos harcosok, papok, szerzetesek, szolgák, kézművesek, nők, gyermekek és nem harcoló zarándokok is útra keltek. A hadjárat nem pusztán katonai expedíció volt, hanem mozgó vallási közösség, amelyben a hadsereg és a zarándoklat határa gyakran elmosódott.

A részvétel anyagi terhe óriási volt. Több főúr birtokot adott el, zálogosított el vagy családi vagyonát mozgósította. Bouillon Gottfried jelentős birtokokat bocsátott áruba; II. Róbert normandiai herceg angliai és normandiai kapcsolataira támaszkodott; Toulouse-i Rajmund tekintélyes vagyonnal és nagy kísérettel indult. A részvétel sok esetben nem egyszerű vagyonkereső vállalkozás volt, hanem olyan döntés, amely a család, a birtok és a személyes élet jövőjét is kockára tette.

A motivációknál a modern kutatás egyre inkább a kettős vagy többes szerkezetet hangsúlyozza: nem „vallás vagy érdek”, hanem vallási fogadalom, társadalmi presztízs, lovagi becsület, politikai ambíció, családi stratégia, bűnbánati remény és hadizsákmány lehetőségének összefonódása. A primer forrásokban a vallási önértelmezés központi helyet foglal el, ezért ezt nem lehet puszta fedőideológiaként kezelni. Ugyanakkor a hadjárat menete — például Edessza és Antiokheia birtoklása körüli viták — világosan mutatja, hogy a szent cél mellett nagyon is konkrét politikai és dinasztikus érdekek működtek.

A résztvevők szemében a Szentföldre vezető út egyszerre jelentett testi megpróbáltatást és lelki vállalást. A távolság, az éghajlat, az élelmiszerhiány, a járványok, a lovak pusztulása és az ismeretlen hadszíntér miatt a vállalkozás sokak számára halálos kockázatot hordozott. Éppen ezért az a magyarázat, amely a kereszteseket kizárólag kapzsi kalandorokként vagy földéhes katonákként írja le, éppúgy leegyszerűsítő, mint az, amely minden résztvevőt tiszta idealistának tekint.

A népi keresztes hadjárat és a Rajna-vidéki pogromok

Az első keresztes hadjárat nagyobb seregeinek útvonala.

A népi keresztes hadjárat egyik 19. századi ábrázolása.

A hivatalosan 1096 augusztusára tervezett főúri indulást megelőzte a kevésbé szervezett, prédikátorok és kisebb lovagi csoportok által vezetett népi keresztes mozgalom. Legismertebb alakja Remete Péter volt, aki Franciaországban és a Rajna-vidéken nagy tömegeket mozgósított. Mellette Nincstelen Walter, Gottschalk, Volkmar és Emicho leiningeni gróf neve is kapcsolódik ehhez a szakaszhoz. A források a résztvevőket gyakran rendezetlen és rendkívül vegyes tömegként mutatják be: parasztok, szegény városiak, kisebb lovagok, klerikusok, nők és gyermekek egyaránt feltűnnek bennük.

A mozgalom hátterében a clermont-i felhívás rendkívüli hatása, a vándorprédikáció ereje, a szentföldi zarándoklat iránti vágy, az apokaliptikus várakozás és a társadalmi feszültségek egyaránt szerepet játszottak. A népi csoportok nem rendelkeztek olyan katonai fegyelemmel, pénzügyi háttérrel és logisztikai szervezettel, mint a később induló főúri seregek. Ez már az európai átvonulás során is súlyos problémákat okozott: a tömegek ellátása nehéz volt, a helyi lakossággal való konfliktusok gyorsan erőszakba torkollhattak, a vezetők tekintélye pedig sokszor nem bizonyult elegendőnek a rend fenntartására.

A népi hadjárat legsötétebb európai epizódját a Rajna-vidék zsidó közösségei elleni pogromok jelentették. 1096 tavaszán és nyarán Speyer, Worms, Mainz, Köln és más települések zsidó közösségei kerültek támadás alá. A támadók torz vallási logikával úgy érveltek, hogy a távoli muszlim ellenfelek elleni hadjárat előtt a helyi zsidó közösségeket kell megtámadniuk. Több püspök és városi vezető megpróbálta védeni a zsidókat; Speyerben a püspöki védelem részben sikeres volt, Wormsban és Mainzban azonban a menedékhelyek sem tudták megakadályozni a tömeggyilkosságot.

A Rajna-vidéki pogromok nem tekinthetők a pápai hadjárati cél egyszerű végrehajtásának. II. Orbán felhívása a keleti hadjáratra, a zarándokok és keleti keresztények megsegítésére irányult, a zsidó közösségek megtámadása pedig a keresztény tanítás és az egyházi rend szempontjából is bűnös erőszak volt. Ugyanakkor történetileg nem választható le teljesen a keresztes mozgalom első hullámának apokaliptikus, bűnbakkereső és fegyelmezetlen dinamikájáról. A középkori zsidó emlékezetben ezek az események a keresztes korszak egyik legkorábbi és legsúlyosabb traumájaként maradtak fenn.

Nincstelen Walter csoportja a Duna menti útvonalon korán elindult, és Kálmán magyar király engedélyével átvonult a Magyar Királyság területén. A források szerint a kezdeti átvonulás viszonylag rendezett volt, de a magyar–bizánci határvidék közelében, Zimony és Belgrád térségében már összetűzések támadtak. A keresztesek egy része fosztogatni kezdett, a helyi hatóságok pedig lefegyverzéssel vagy megtorlással válaszoltak. Walter csoportja végül eljutott Naisszoszig, majd Konstantinápoly felé haladt tovább, de a fegyelem és az ellátás hiánya már ekkor előrevetítette a későbbi katasztrófát.

Remete Péter nagyobb tömege valamivel később követte Waltert. Magyarországon át haladva a sereg Zimony környékén súlyos konfliktusba keveredett a helyiekkel; a források a város megtámadásáról, fosztogatásról és emberéleteket követelő összecsapásról számolnak be. A csoport ezután sietve kelt át a bizánci területre, ahol Belgrád és Naisszosz körül újabb rendbontások történtek. A bizánci hatóságok számára ezek az események azt jelezték, hogy a nyugatról érkező tömegek egyszerre jelenthetnek hasznos katonai erőt és közvetlen közbiztonsági veszélyt.

A népi csoportok Konstantinápoly közelében is nehezen voltak kezelhetők. Alexiosz császár igyekezett ellátni, ellenőrizni és minél előbb átszállítani őket a Boszporusz ázsiai oldalára. A keresztesek Civetot, görög nevén Kibotosz környékén táboroztak, de a fegyelem hamar felbomlott. Egyes csoportok keresztény lakosságú falvakat is fosztogattak, mások a Rúmi Szultanátus területén indítottak elővigyázatlan portyákat. Egy német–olasz csoport Xerigordon erődjét foglalta el, ám víz nélkül rekedt, és a szeldzsukok megadásra kényszerítették. Remete Péter ekkor Konstantinápolyban tartózkodott, távollétében pedig a táborban maradt tömeg rossz hírek és túlzó remények hatására rendezetlenül indult Nikaia felé.

1096 októberében I. Kilidzs Arszlán erői Civetot közelében csapdába csalták és megsemmisítő vereséget mértek a népi keresztesekre. A tapasztalatlan és rosszul szervezett tömeg nem tudott ellenállni a török lovasíjászok fegyelmezett támadásának. Nincstelen Walter elesett, sok résztvevőt megöltek vagy rabszolgának adtak el, a túlélők egy részét bizánci hajók menekítették vissza, később pedig a főúri hadjárathoz csatlakozott. A népi hadjárat bukása fontos kontrasztot alkot a későbbi főúri hadjárat sikerével: nem a vallási lelkesedés önmagában, hanem a fegyelem, a vezetés, az ellátás és a katonai alkalmazkodás döntötte el, hogy egy csoport képes-e eljutni a Szentföldig.

A főúri seregek indulása

A főbb keresztes kontingensek útvonalai Európából Konstantinápoly felé.

A főúri keresztes hadjárat 1096 második felében indult meg. A seregek nem egyetlen útvonalon és nem egyetlen vezetés alatt haladtak, hanem különböző régiókból, különböző politikai, családi és hűbéri kapcsolatok alapján szerveződve. A nagyobb csoportok közé tartozott a lotaringiai kontingens Bouillon Gottfried, III. Eustache boulogne-i gróf és Boulogne-i Balduin vezetésével; a dél-francia és provence-i sereg Toulouse-i Rajmund és Adhemar vezetésével; a dél-itáliai normann csoport Tarantói Bohemund és Tankréd irányításával; valamint az észak-francia, flandriai és normann főurak, köztük II. Róbert normandiai herceg, II. Róbert flandriai gróf és István, Blois grófja.

A kontingensek eltérő útvonalai a hadjárat politikai természetét is megmutatják. A lotaringiaiak a Duna menti szárazföldi utat választották; a dél-francia sereg az Adria keleti partvidéke és a Balkán felől közelített; a normannok jelentős része Itálián és az adriai átkelésen keresztül jutott bizánci területre; az észak-francia és flandriai csoportok pedig több lépcsőben érkeztek a Balkánra és Konstantinápoly alá. A keresztes sereg ezért már indulásakor sem volt egységes hadtest, hanem több, saját vezetővel, saját kísérettel, saját pénzügyi háttérrel és saját politikai emlékezettel rendelkező zarándok-hadsereg laza szövetsége.

Hugó vermandois-i gróf, I. Fülöp francia király testvére, kisebb sereggel indult útnak. Királyi rokonsága miatt nagy presztízse volt, de katonai ereje szerényebbnek számított. Itálián át érkezett az Adriai-tengerhez, majd hajótörés és szétszóródás után került bizánci területre. A bizánci hatóságok vendégként, de szoros ellenőrzés alatt kezelték, és Konstantinápolyban Alexiosz külön is igyekezett magához kötni. Hugó példája jól mutatja, hogy a császár nem puszta ellenséges gyanakvással, hanem tudatos diplomáciával próbálta a latin vezetőket saját birodalmi céljaihoz igazítani.

Bouillon Gottfried és testvérei a szárazföldi útvonalon haladtak. A korábbi népi csoportok magyarországi rendbontásai miatt Kálmán magyar király óvatosan járt el, és túszokat kért a békés áthaladás biztosítására. Gottfried végül megállapodott a magyar uralkodóval, és serege viszonylag rendezett módon vonult át az országon. Ez az epizód fontos különbséget jelez a népi és a főúri hadjárat között: a fegyelmezett, tárgyalóképes kontingenssel a magyar király együtt tudott működni, míg a fosztogató csoportokkal szemben katonai fellépést alkalmazott.

Toulouse-i Rajmund a hadjárat egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb főura volt. Serege jelentős dél-francia és provence-i elemekből állt, és szorosan kapcsolódott Adhemar pápai legátus személyéhez. Rajmund útvonala a Balkán nyugati részén át vezetett, ahol a bizánci hatóságokkal való kapcsolat nem mindig volt zökkenőmentes. Rajmund később sem szívesen fogadta el, hogy Alexiosz hűbéri vagy kvázi hűbéri esküt várjon tőle, és inkább a pápa, illetve a közös zarándoki cél felől értelmezte saját szerepét.

A dél-itáliai normannokat Bohemund és Tankréd vezette. A bizánci udvar szemében ez a csoport különösen kényes volt, mert Bohemund apja, Robert Guiscard korábban háborút viselt Bizánc ellen, és maga Bohemund is részt vett a Balkán elleni normann hadműveletekben. Alexiosz ezért a normannokat egyszerre tekintette veszélyes ellenfélnek és potenciálisan hasznos katonai partnernek. Bohemund viszont felismerte, hogy a keresztes vállalkozásban a vallási cél mellett politikai lehetőség is rejlik. Későbbi antiokheiai politikája részben ebből a normann–bizánci előtörténetből érthető meg.

Az észak-francia, flandriai és normann vezetők — köztük Róbert normandiai herceg, Róbert flandriai gróf és István blois-i gróf — később csatlakoztak a Konstantinápoly felé tartó áramlathoz. Közülük többen jelentős ranggal, de eltérő anyagi és politikai háttérrel rendelkeztek. István például levelei révén különösen fontos forrása lett a hadjárat korai szakaszának, bár Antiokheiánál való távozása később hírnevét is beárnyékolta. A főúri hadjárat összetettségét éppen az adja, hogy a résztvevők közös fogadalmat tettek, de saját regionális identitásukat és érdekeiket nem adták fel.

A főúri seregek érkezése a bizánci főváros alá fokozatosan történt 1096 végétől 1097 tavaszáig. A több hullámban érkező fegyveres zarándoktömeg Konstantinápoly számára egyszerre jelentett stratégiai lehetőséget és fenyegetést. A császár számára az volt a cél, hogy a latinokat saját anatóliai restaurációs terveinek szolgálatába állítsa, de közben megakadályozza, hogy a város körül táborozó seregek önálló, kiszámíthatatlan politikai erővé váljanak.

Konstantinápoly és az Alexiosznak tett eskü

A keresztes vezetők 1096 végétől 1097 tavaszáig érkeztek Konstantinápoly alá. A bizánci főváros gazdagsága, mérete, védművei és politikai kifinomultsága mély benyomást tett a nyugatiakra. A latin források egyszerre csodálattal és gyanakvással beszélnek a városról: Konstantinápoly számukra keresztény, de idegen világ volt, amelynek udvari diplomáciája, ceremóniái és stratégiai óvatossága eltért a nyugati lovagi mentalitástól. A bizánciak szemében viszont a város körül táborozó nyugati fegyveres tömegek közvetlen biztonsági kockázatot jelentettek.

Alexiosz császár ezért a kontingenseket lehetőleg külön-külön kezelte. Ellátmányt adott, tárgyalásokat folytatott, ajándékokat és diplomáciai gesztusokat alkalmazott, ugyanakkor katonai nyomást is gyakorolt, ha valamelyik csoport veszélyeztette a főváros rendjét. Gottfried kezdetben vonakodott az eskütől, és a feszültség fegyveres összecsapásig is fajult Konstantinápoly külvárosai körül. Bohemund ezzel szemben hamar felismerte, hogy Alexiosszal való formális együttműködés saját céljait is szolgálhatja. Rajmund óvatosabb maradt, és nem akarta magát egyszerűen a császár hűbéresének tekinteni.

A császár által követelt eskü lényege az volt, hogy a keresztes vezetők elismerik Alexiosz jogait azokra a területekre, amelyek korábban bizánci fennhatóság alatt álltak, és amelyeket a hadjárat során visszafoglalnak. A nyugatiak egy része hűbéri jellegű kötelezettséget látott ebben, míg a bizánci udvar birodalmi jogfolytonosságként értelmezte. A félreértés nem pusztán nyelvi vagy jogtechnikai kérdés volt: a keresztesek Jeruzsálem felé tartó zarándoklatként gondoltak vállalkozásukra, Alexiosz pedig elsősorban Anatólia és a régi bizánci városok visszaszerzését remélte tőlük.

A kereszteseket végül fokozatosan átszállították a Boszporusz ázsiai oldalára. Ez katonai szempontból is fontos volt, mert a sereg így elhagyta a bizánci főváros közvetlen környezetét, és megkezdhette anatóliai hadműveleteit. A bizánciak vezetőket, kísérőket, ellátást és haditengerészeti támogatást is biztosítottak, de a kapcsolatban kezdettől jelen volt a kölcsönös bizalmatlanság. A latinok gyakran úgy érezték, hogy a császár óvatos és számító, a bizánciak pedig attól tartottak, hogy a keresztesek nem adják vissza a visszafoglalt városokat.

Az eskü később Antiokheia miatt vált döntő jelentőségűvé. A város korábban bizánci birtok volt, ezért Alexiosz igényt tarthatott rá. Bohemund viszont a város elfoglalása után saját fejedelemséget épített ki. A két fél egymás szemében esküszegőnek vagy megbízhatatlannak tűnt: a latinok úgy látták, hogy a császár cserbenhagyta őket, a bizánciak pedig úgy, hogy Bohemund és társai megsértették a megállapodást. Ez a vita a későbbi bizánci–latin ellenségeskedés egyik fontos előzménye lett, de nem törli el azt a tényt, hogy a hadjárat első hónapjaiban a bizánci–keresztes együttműködés valós és katonailag eredményes volt.

Nikaia ostroma

A főúri hadjárat első nagy célpontja Nikaia volt, az Rúmi Szultanátus fontos központja. A város stratégiai jelentősége óriási volt: közel feküdt Konstantinápolyhoz, a Márvány-tenger és Anatólia közötti útvonalakat fenyegette, és bizánci szempontból elfogadhatatlan volt, hogy ilyen közeli erődített központ maradjon török kézen. 1097 tavaszán a keresztesek és a bizánciak ostrom alá vették a várost.

Nikaia fekvése megnehezítette az ostromot. A város falai erősek voltak, egyik oldalon pedig az Aszkaniosz-tó védte. Amíg a tó felől utánpótlást kaphatott, a teljes blokád nem volt biztosítható. A bizánci hadvezetés ezért hajókat juttatott a tóra, hogy lezárja ezt az útvonalat. Ez az epizód jól mutatja, hogy Nikaia elfoglalása nem pusztán latin lovagi teljesítmény volt, hanem bizánci haditechnikai és logisztikai közreműködésre is épült.

I. Kilidzs Arszlán kezdetben alábecsülte az újonnan érkező főúri seregeket, részben azért, mert korábban könnyen megsemmisítette a népi kereszteseket. A szultán éppen a dánismendekkel és más anatóliai ellenfelekkel volt elfoglalva, amikor felismerte, hogy Nikaia komoly veszélybe került. Visszatérve megpróbálta felmenteni a várost, de a keresztesek visszaverték támadását. A sikert a latin források nagy győzelemként mutatták be, de a szultán serege nem semmisült meg: visszavonult, és hamarosan új taktikával, mozgékony lovasíjász harcmodorral próbálta akadályozni a keresztesek előrenyomulását.

A város végül nem közvetlenül a kereszteseknek, hanem a bizánciaknak adta meg magát. A bizánciak tárgyalni tudtak a védőkkel, és megakadályozták, hogy a város fosztogatás áldozata legyen. A keresztesek egy része csalódottan fogadta a zsákmány elmaradását, különösen azok, akik az ostromban jelentős veszteséget vagy anyagi terhet vállaltak. Alexiosz ajándékokkal és ellátmánnyal igyekezett mérsékelni az elégedetlenséget, de az eset már korán megmutatta a latin és bizánci célok közötti különbséget.

Nikaia visszafoglalása ugyanakkor a bizánci–keresztes együttműködés egyik legnagyobb sikere volt. A város Bizánchoz került, és ezzel Konstantinápoly közvetlen anatóliai fenyegetése csökkent. A keresztesek számára Nikaia elfoglalása megnyitotta az utat Anatólia belseje felé. Az esemény jól mutatja a hadjárat kettős természetét: a latinok vallási és katonai célokat követtek, Bizánc pedig saját birodalmi restaurációját próbálta előmozdítani, és a két cél csak részben fedte egymást.

Dorylaeum és az anatóliai átvonulás

A Nikaiából délkelet felé haladó keresztes sereg több oszlopra szakadt. Ennek részben logisztikai oka volt: a hatalmas tömeg, a lovak, málhásállatok, nem harcolók és felszerelések egyetlen úton nehezen haladtak volna. A szétszakadás azonban katonai kockázatot teremtett. 1097. július 1-jén Dorylaeumnál — a görög hagyományban Dorülaionnál — Kilidzs Arszlán és szövetségesei megtámadták a keresztes elővédet, amelyben Bohemund, Róbert normandiai herceg, István blois-i gróf és más vezetők emberei is jelen voltak.

A török lovasíjász harcmodor komoly veszélyt jelentett. A könnyűlovasok távolról zaklatták a kereszteseket, nyílzáporral támadták a lovakat és az embereket, miközben igyekeztek elkerülni a latin nehézlovasság közvetlen rohamát. A keresztes elővéd szekereket, málhát és gyalogosokat is védett, ezért nem tudott egyszerűen kitörni vagy gyorsan manőverezni. Bohemund és társai védekező rendbe húzódtak, és azt próbálták elérni, hogy a sereg kitartson a többi kontingens megérkezéséig.

A csata fordulópontját a hátrébb haladó keresztes erők beérkezése jelentette. Gottfried, Rajmund és Adhemar csoportjai fokozatosan kapcsolódtak be az ütközetbe, a keresztesek pedig végül ellentámadásba mentek át. A latin források a győzelmet a kitartás és az isteni segítség bizonyítékaként értelmezték. Hadtörténeti szempontból a csata azt mutatta meg, hogy a keresztesek képesek alkalmazkodni a török harcmodorhoz, ha megőrzik zárt rendjüket, védik a nem harcolókat és kivárják a megfelelő pillanatot a nehézlovasság bevetésére.

A dorylaeumi győzelem stratégiai következménye jelentős volt. Kilidzs Arszlán nem próbált többé nagy nyílt csatában útját állni a teljes keresztes seregnek, hanem inkább a felperzselt föld, a zaklatás és az utánpótlás megnehezítésének módszereire támaszkodott. A keresztesek így katonailag megnyerték az átjárást, de a következő hetekben a vízhiány, a hőség, az élelemhiány és a lovak pusztulása súlyosabb ellenfélnek bizonyult, mint sok kisebb török támadás.

Az anatóliai átvonulás során a seregnek hegyeken, száraz fennsíkokon és ellátásban szegény vidékeken kellett áthaladnia. Sok ló elpusztult, ami a latin nehézlovasság ütőképességét csökkentette; több lovag kénytelen volt gyalogosan folytatni az utat, vagy málhásállatokra ülni. A veszteségek nemcsak a harcokból, hanem a kimerülésből, betegségből és szomjúságból is adódtak. A sereg túlélése a katonai fegyelem mellett a helyi keresztény közösségekkel, a bizánci kísérőkkel és az alkalmi ellátási lehetőségekkel való kapcsolaton is múlt.

A hadjárat ekkor vált igazán keleti expedícióvá. A nyugati lovagok és zarándokok a megszokott európai hadviselési környezetből kilépve olyan térségen haladtak át, ahol a távolság, az éghajlat, a vízellátás és az ellenfél mozgékony harcmodora alapvetően meghatározta lehetőségeiket. A dorylaeumi győzelem ezért nem egyszerűen egy sikeres csata volt, hanem a hadjárat további túlélésének feltétele.

Kilikia, Edessza és az örmény kapcsolatok

Boulogne-i Balduin megérkezése Edesszába egy 19. századi történeti festményen.

Anatólia után a keresztesek egy része Kilikia felé fordult, ahol örmény keresztény közösségek és helyi hatalmi központok éltek a bizánci, török és latin befolyás között. A térség különleges helyzetben volt: a bizánci hatalom meggyengült, a török nyomás erősödött, az örmény vezetők pedig gyakran helyi alkukkal, dinasztikus kapcsolatokkal és katonai segítségkéréssel próbálták megőrizni mozgásterüket. A keresztesek számára Kilikia egyszerre jelentett utánpótlási lehetőséget, keresztény szövetségesi környezetet és politikai kísértést.

Tankréd és Boulogne-i Balduin külön akciói már ekkor jelezték, hogy a hadjáraton belül egyéni területi ambíciók is megjelentek. A két vezető Kilikia egyes városaiért és befolyási pontjaiért rivalizált, miközben a fő sereg Jeruzsálem felé vezető útja még messze nem volt biztosított. A kilikiai epizód ezért átmenetet képez a tisztán zarándoki-hadjárati cél és a későbbi latin keleti államalapítás között.

Balduin végül kelet felé vonult, és Edesszába jutott. A város örmény uralkodója, Thorosz segítséget keresett, Balduin pedig előbb szövetségesként és örökösként jelent meg mellette. A helyzet gyorsan átalakult: Thoroszt alattvalói meggyilkolták, Balduin pedig átvette a hatalmat. 1098-ban ezzel létrejött az Edesszai Grófság, az első latin keleti állam.

Edessza megszerzése nem volt része a clermont-i felhívás közvetlen céljának, de stratégiailag fontosnak bizonyult. A város és környéke keleti előretolt állásként szolgált, kapcsolatot teremtett a keresztesek és az örmény-szír keresztény világ között, és északkelet felől biztosította a későbbi latin államrendszer egyik peremvidékét. Ugyanakkor Balduin különútja gyengítette a Jeruzsálem felé tartó fő sereget, és világossá tette, hogy a hadjárat résztvevői között a közös vallási cél mellett saját dinasztikus és területi érdekek is működtek.

Az örmény kapcsolatok története azt is mutatja, hogy a hadjárat nem egyszerű latin–muszlim szembenállás volt. A térségben keleti keresztény, örmény, szír, görög, török, arab és latin szereplők bonyolult politikai hálózata működött. A helyi keresztények nem minden esetben fogadták azonos módon a latinokat: volt, ahol felszabadító vagy hasznos szövetséges jelent meg bennük, máshol új uralmi tényezőként vagy kiszámíthatatlan katonai erőként tekintettek rájuk.

Antiokheia ostroma

Bohemund Antiokheia falainál Gustave Doré 19. századi ábrázolásán.

Antiokheia a keleti mediterrán térség egyik legfontosabb városa volt. Kiváló fekvése, erős falai, kereskedelmi és katonai jelentősége miatt elfoglalása nélkül a keresztesek aligha folytathatták volna biztonságosan útjukat Jeruzsálem felé. A város a korábbi bizánci múlt miatt Alexiosz számára is fontos volt, a szíriai muszlim politika szempontjából pedig kulcsfontosságú erődített központnak számított. A várost Jági Sziján kormányozta, aki a szeldzsuk politikai világ megosztottságában próbált lavírozni.

Az ostrom 1097 októberében kezdődött. Antiokheia hatalmas falrendszere, tornyai és hegyi fekvése rendkívül nehéz célponttá tették. A keresztesek nem tudták teljesen körülzárni a várost, ezért a védők időnként utánpótláshoz jutottak, és kapcsolatban maradhattak a környező muszlim hatalmakkal. A keresztes táborban ezzel szemben hamar ellátási válság alakult ki. Az élelemhiány, a tél, a betegségek, a lovak pusztulása és a dezertálás folyamatosan gyengítette a sereget.

Antiokheia védelmét nemcsak a város erődrendszere, hanem a szíriai muszlim hatalmi viszonyok is meghatározták. Radwan aleppói emír, Dukák damaszkuszi emír és más szíriai vezetők nem tudtak tartós, hatékony koalíciót kialakítani. A keresztesek több felmentési kísérletet visszavertek, de helyzetük ettől még nem vált biztossá. Az ostrom hónapjai alatt a sereg morálja többször mélypontra jutott. Egyes résztvevők megszöktek; István, Blois grófja távozása különösen jelentős lett, mert később Alexiosznak is azt a benyomást közvetítette, hogy a keresztesek helyzete reménytelen.

A keresztesek az ostrom során erődítményeket emeltek a város kapui és útvonalai ellenőrzésére, így próbálták fokozatosan szorosabbra vonni a blokádot. A harc nem egyetlen látványos rohamra épült, hanem hónapokon át tartó kimerítő ostromra, portyákra, utánpótlási küzdelmekre és diplomáciai várakozásra. Az éhezés miatt a források szélsőséges állapotokról, állatok levágásáról, gyökerek és bőrök fogyasztásáról, valamint a tábori fegyelem megingásáról számolnak be. A keresztes vállalkozás Antiokheiánál többször a teljes összeomlás közelébe került.

A várost végül nem nyílt rohammal, hanem belső árulás révén foglalták el. Bohemund kapcsolatba lépett egy Firúz nevű toronyparancsnokkal, aki személyes vagy politikai okokból hajlandó volt beengedni a kereszteseket. Bohemund a lehetőséget saját igényének megalapozására is használta: azt kívánta, hogy ha ő szerzi meg a várost, az az ő birtoka legyen. 1098. június 3-án a keresztesek bejutottak Antiokheiába, és a város nagy része a kezükre került. Jági Sziján elmenekült, de hamarosan meghalt.

A siker azonnal új válságba fordult. A keresztesek alig foglalták el a várost, amikor Kerboga moszuli atabég nagy felmentő serege megérkezett, és a korábbi ostromlók maguk kerültek ostrom alá Antiokheiában. A város élelmiszerkészletei kimerültek, a keresztesek fáradtak és megosztottak voltak, a bizánci segítség pedig nem érkezett meg. Ez a helyzet a hadjárat egyik legdrámaibb fordulata: a győzelem és a teljes pusztulás lehetősége néhány napon belül követte egymást.

A Szent Lándzsa és Kerboga veresége

Az antiokheiai válság idején került elő a Szent Lándzsa története. Egy provence-i látomásos, Péter Bertalan azt állította, hogy látomásban értesült a Krisztus oldalát átdöfő lándzsa hollétéről. A lándzsát az antiokheiai Szent Péter-templomban találták meg. A lelet hitelességét már a kortársak közül is többen vitatták, különösen azok, akik Péter Bertalan látomásait gyanakvással fogadták, de a sereg moráljára kétségtelenül nagy hatással volt.

A Szent Lándzsa története nem puszta kuriózum, hanem a hadjárat lelki világának egyik fontos tanúja. A keresztes táborban az éhezés, a bezártság és Kerboga túlereje olyan válságot teremtett, amelyben a látomások, ereklyék és bűnbánati cselekmények közvetlen katonai jelentőséget nyertek. A modern olvasó számára ez idegennek tűnhet, de a résztvevők szemében a hadjárat sikere vagy kudarca nem választható el Isten akaratától, a bűnöktől, a vezekléstől és a szent jelektől.

1098. június 28-án a keresztesek kitörtek Antiokheiából, és nyílt csatában legyőzték Kerboga seregét. A győzelemben szerepet játszott a muszlim szövetségesek megosztottsága, Kerboga tekintélyének korlátozottsága, a keresztesek kétségbeesett elszántsága és a vallási lelkesedés. A latin források mennyei seregek, szentek és isteni segítség képeivel ábrázolták a győzelmet, míg hadtörténeti szempontból Kerboga koalíciójának belső gyengesége és a keresztesek váratlan kezdeményezése is fontos magyarázó tényező.

Antiokheia után kiéleződött a vita a város jövőjéről. Toulouse-i Rajmund és mások az Alexiosznak tett esküre hivatkozhattak, Bohemund viszont saját szerepére és a város elfoglalásában játszott döntő közreműködésére építve megtartotta Antiokheiát. Bohemund azt is hangsúlyozhatta, hogy Alexiosz nem érkezett meg a keresztesek megsegítésére, ezért a latinok szerint elvesztette igényének erkölcsi alapját. A bizánci nézőpontból viszont a város megtartása súlyos esküszegésnek tűnt.

Ezzel létrejött az Antiochiai Fejedelemség, de a döntés tartós konfliktust okozott Bizánccal. Antiokheia birtoklása nemcsak személyes ambíció kérdése volt: a város stratégiai fekvése miatt kulcsot jelentett Észak-Szíria és Kilikia felé. A hadjárat egysége az antiokheiai siker után megrendült, és egyre erősebb lett a közkatonák és zarándokok nyomása, hogy a vezetők hagyják abba a birtokvitákat, és folytassák az utat Jeruzsálem felé.

Maarrat an-Numán és a dél felé vezető út

Antiokheia után a sereg hónapokig vesztegelt. Adhemar 1098 augusztusában meghalt, ami súlyos lelki és politikai veszteséget jelentett. A vezetők közötti rivalizálás, különösen Bohemund és Toulouse-i Rajmund ellentéte, hátráltatta a továbbindulást. A közkatonák és zarándokok körében ugyanakkor egyre erősebb lett a nyomás, hogy a hadjárat végre folytassa útját Jeruzsálem felé. A krónikák több helyen érzékeltetik ezt az alulról jövő feszültséget: a résztvevők egy része úgy látta, hogy a főurak birtokvitái veszélyeztetik a fogadalom teljesítését.

1098 decemberében a keresztesek elfoglalták Maarrat an-Numán városát. A város ostroma és elfoglalása a hadjárat egyik legsötétebb epizódja volt. A győzelmet súlyos mészárlás követte, és a források éhínségről, szélsőséges nyomorról, sőt kannibalizmus vádjáról is beszámolnak. A történészek óvatosan kezelik a részleteket, mert a latin beszámolók retorikai és bűnbánati elemeket is tartalmaznak, de abban általában egyetértenek, hogy a város elfoglalása után rendkívüli brutalitás és humanitárius katasztrófa történt.

Maarrat an-Numán esete azért is fontos, mert megmutatja a hadjárat morális és logisztikai összeomlásának veszélyét. A sereg éhezett, a vezetők megosztottak voltak, az utánpótlás bizonytalan volt, és a helyi lakossággal szembeni erőszak egyre súlyosabb formát öltött. A keresztes forrásokban az ilyen epizódok gyakran egyszerre jelennek meg szégyenként, isteni büntetésként és a túlélés kétségbeesett következményeként.

1099 elején a sereg végül dél felé indult. A továbbhaladásban jelentős szerepe volt annak, hogy a közkatonák és zarándokok nem akarták tovább tűrni a vezetők késlekedését. Több helyi muszlim uralkodó inkább tárgyalt, adót fizetett vagy ellátmányt adott, mintsem nyílt csatába bocsátkozott volna. A keresztesek Arka ostrománál még hosszabb időt vesztegettek, részben Rajmund politikai törekvései miatt, de végül a Jeruzsálem felé való továbbindulás kényszere erősebbnek bizonyult. Rajmund számára a térség alkalmasnak tűnt egy saját szíriai-partvidéki hatalmi bázis kialakítására, míg Gottfried és más vezetők egyre inkább sürgették a Jeruzsálem felé való továbbindulást. Az ostrom elhúzódása, majd eredménytelen feladása gyengítette Rajmund tekintélyét, és hozzájárult ahhoz, hogy a végső jeruzsálemi szakaszban Gottfried politikai súlya megnövekedjen.

A dél felé vezető út során a keresztesek a tengerparti térséghez közelebb haladtak. Tripoli, Bejrút, Szidón, Türosz, Akkó és más partvidéki központok környezetében a helyi vezetők gyakran óvatos alkukat kötöttek, ellátmányt adtak vagy semlegesek maradtak. Az itáliai tengeri kapcsolatok, különösen genovai és más tengerészeti segítség, egyre fontosabbá váltak az ostromanyag és utánpótlás szempontjából. A hadjárat utolsó szakasza ezért már nem pusztán szárazföldi menetelés volt, hanem a Földközi-tenger keleti partvidékének politikai és kereskedelmi világával való találkozás is.

A keresztesek délre fordulása idején Jeruzsálem már nem szeldzsuk, hanem fátimida kézen volt: al-Afdal Sáhánsáh 1098-ban visszaszerezte a várost az artukidáktól. A keresztesek számára ez új diplomáciai helyzetet teremtett, mert az egyiptomi fátimidák korábban a szeldzsukok riválisai voltak, és nem minden esetben kezelték a frankokat ugyanúgy, mint a szíriai török emírek. A fátimida vezetés kezdetben nem feltétlenül ismerte fel, hogy a keresztesek végső célja maga Jeruzsálem birtokbavétele. Követséget küldtek a keresztes vezetőkhöz, ajándékokat vittek, és olyan megoldást ajánlottak, amely fegyvertelen keresztény zarándokcsoportok belépését tette volna lehetővé. A keresztesek ezt nem fogadták el, mivel vállalkozásuk ekkorra nem pusztán a zarándoklat szabadságára, hanem Jeruzsálem katonai megszerzésére irányult, így a fátimida diplomácia és a keresztes zarándoki cél közötti kompromisszum lehetősége gyorsan beszűkült.

Jeruzsálem ostroma és elfoglalása

Jeruzsálem ostroma középkori ábrázoláson.

A keresztesek 1099 júniusában érkeztek Jeruzsálem alá. A várost ekkor már a Fátimidák ellenőrizték, akik 1098-ban vették vissza a szeldzsukoktól. Ez fontos körülmény: a keresztesek Jeruzsálem alatt már nem ugyanazzal a szíriai-török politikai világgal álltak szemben, mint Antiokheiánál, hanem az egyiptomi központú, síita fátimida hatalommal. A fátimidák korábban diplomáciai kapcsolatot is kerestek a keresztesekkel, mert a szeldzsukokat saját ellenségeiknek tekintették, de Jeruzsálem kérdése végül elkerülhetetlenné tette az összeütközést.

A Jeruzsálem felé vonulás során a keresztesek nem folyamatos, egységes muszlim ellenállással találkoztak. A szíriai kisebb fejedelmek közül többen — például Sajzar, Homsz és Tripoli urai — inkább alkut kerestek velük, vezetőket, élelmet vagy ajándékokat adtak, illetve átvonulást engedtek, hogy saját városaikat megkíméljék. Ez a diplomáciai és helyi politikai háttér jól mutatja, hogy a hadjárat nem két egységes vallási blokk egyszerű összecsapása volt, hanem sokszereplős, helyi érdekekkel átszőtt közel-keleti konfliktus.

A fátimida helyőrség felkészült az ostromra, a város védelmét Iftikhár ad-Daula irányította. A védők nemcsak a falakra és a helyőrségre támaszkodtak, hanem a vízellátás korlátozásával is nehezítették az ostromlók helyzetét, mivel a nyári hőségben a keresztes sereg vízellátása gyorsan válságossá vált. A kereszteseknek ezért gyors megoldásra volt szükségük: ostromgépeket és tornyokat építettek, majd ezekkel indították meg a döntő rohamot. A keresztesek létszáma ekkor már jóval kisebb volt, mint az európai induláskor: sokan meghaltak, mások visszafordultak, Edesszában vagy Antiokheiában maradtak, illetve a hosszú út során harcképtelenné váltak. Jeruzsálem alatt a seregben még mindig voltak lovagok, gyalogosok és nem harcoló zarándokok, de a rendelkezésre álló erő korlátozott volt.

Az első roham sikertelen maradt, mert a kereszteseknek nem volt elegendő ostromfelszerelésük. A helyzetet a tengerpart felől érkező segítség változtatta meg: genovai és más itáliai tengerészek, valamint a partvidéken szerzett faanyag hozzájárultak ostromtornyok és gépek építéséhez. A keresztesek a források szerint vallási körmenetet is tartottak a város körül, amelyben a bibliai Jerikó történetének mintája is felismerhető. A katonai előkészület és a liturgikus cselekmény együtt mutatja a hadjárat sajátos természetét: az ostrom egyszerre volt technikai-hadtörténeti művelet és vallási jelentéssel felruházott esemény.

1099. július 15-én a keresztesek áttörték a védelmet. A döntő roham az északi oldalon, Gottfried és társai ostromtornyánál vezetett sikerre; Rajmund déli támadása a Sion-hegy és a Dávid-torony környékén külön vonalat alkotott. A város elfoglalása után a keresztesek nagyarányú öldöklést követtek el. A latin források diadalmas, ószövetségi képekkel teli nyelven beszélnek a vérengzésről, míg a muszlim és zsidó emlékezet számára az esemény traumatikus katasztrófaként maradt fenn.

A mészárlás mértékét a források eltérően és gyakran retorikusan ábrázolják. A „vérben gázoló lovak” és hasonló képek nem kezelhetők modern statisztikai adatként, de a vérengzés tényét nem lehet tagadni. A muszlim lakosság jelentős részét megölték, a zsidó közösség súlyos veszteségeket szenvedett, és a város elfoglalása a hadjárat legvitatottabb eseményei közé tartozik. Ugyanakkor több forrás túlélőkről, kiváltott foglyokról és elmenekült lakosokról is beszámol, ezért az abszolút megfogalmazások kerülendők. Pontosabb azt mondani, hogy Jeruzsálem elfoglalását nagyarányú, tömeges öldöklés követte, nem pedig azt, hogy a város minden nem keresztény lakosát kivétel nélkül megölték.

A város bevétele után a keresztesek vallási cselekményeket végeztek a Szent Sírnál. A győzelmi áhítat és a vérengzés közelsége a modern olvasó számára különösen megrázó. A középkori forrásokban azonban ez nem feltétlenül ellentmondásként, hanem az isteni ítélet és a szent hely visszanyerésének nyelvében jelenik meg. Éppen ez mutatja, mennyire eltérő volt a keresztes gondolkodás a modern vallás- és háborúfelfogástól. A történeti leírásnak ezért egyszerre kell rögzítenie a résztvevők vallási önértelmezését és a civil lakosság elleni erőszak súlyosságát.

A Jeruzsálemi Királyság megalakulása és Aszkalón

Bouillon Gottfried és a hadjárat más vezetői egy 19. századi ábrázoláson.

Az Aszkalóni csata 19. századi metszeten.

Jeruzsálem elfoglalása után a keresztes vezetőknek új politikai rendet kellett kialakítaniuk. A város különleges vallási jelentősége miatt nem volt magától értetődő, hogy világi királyság jöjjön létre. Felmerült, hogy Jeruzsálem egyházi kormányzás alá kerüljön, vagy hogy a Szent Sír védelme sajátos, a megszokott európai királyságoktól eltérő formát öltsön. A döntésben szerepet játszott a hadjárat zarándokjellege, a pápai legátus halála utáni vezetési vákuum, valamint a főurak közötti rivalizálás.

A vezetők először Toulouse-i Rajmundot is számításba vették, aki a hadjárat egyik legtekintélyesebb főura volt. Rajmund azonban a királyi vagy uralkodói cím elfogadását elutasította, legalábbis a források szerint nem akarta egyszerűen világi királyként birtokba venni azt a várost, amelyet Krisztus szenvedésének és feltámadásának helyeként tiszteltek. A döntés mögött vallási megfontolás, politikai számítás és a többi vezetővel való konfliktus egyaránt állhatott.

Végül Bouillon Gottfried lett Jeruzsálem ura. A hagyomány szerint nem akarta felvenni a királyi címet ott, ahol Krisztus töviskoronát viselt; ezért gyakran az Advocatus Sancti Sepulchri, vagyis a Szent Sír védelmezője címmel hozzák kapcsolatba. A pontos címhasználat vitatott, de tény, hogy Gottfried még nem koronáztatta magát királlyá. Uralkodása rövid volt, de szimbolikusan döntő: személye kötötte össze a hadjárat jeruzsálemi győzelmét az új latin politikai rend kezdetével.

A fátimida Egyiptom nem mondott le Palesztináról. al-Afdal Sáhánsáh vezír serege 1099 augusztusában Aszkalón közelében ütközött meg a keresztesekkel. Az Aszkalóni csata keresztes győzelemmel zárult, és biztosította Jeruzsálem közvetlen túlélését. A csata jelentősége azért nagy, mert a város elfoglalása önmagában még nem garantálta volna az új latin uralom fennmaradását: egy gyors fátimida visszafoglalás a hadjárat eredményét rövid idő alatt megsemmisíthette volna.

Az aszkalóni győzelem katonailag megszilárdította a frissen elfoglalt Jeruzsálem helyzetét, de a keresztesek nem használták ki teljesen a sikert. Aszkalón lakói a források szerint hajlandók lettek volna Rajmundnak megadni magukat, mivel ő korábban Iftikhár ad-Daula számára szabad elvonulást biztosított Jeruzsálemből. Gottfried azonban nem akarta, hogy vetélytársa ilyen fontos partvidéki bázist szerezzen, így a város nem került azonnal keresztes kézre. Ez később stratégiai hátránynak bizonyult, mert Aszkalón hosszú ideig fátimida támaszpont maradt Palesztina déli határán, amely később komoly problémát jelentett a Jeruzsálemi Királyság számára, mert Egyiptom felől előretolt támaszpontként fenyegette a déli palesztinai térséget. Így az 1099-es győzelem egyszerre zárta le sikeresen az első keresztes hadjáratot és hagyott megoldatlan stratégiai kérdéseket az új latin állam számára.

Gottfried 1100-ban meghalt, utóda testvére, Boulogne-i Balduin lett, aki Edesszából érkezve már királyként uralkodott. A Jeruzsálemi Királyság intézményei fokozatosan alakultak ki, miközben a latinoknak alkalmazkodniuk kellett a helyi keresztény, muszlim, zsidó, örmény, szír és görög lakosság, valamint a környező muszlim hatalmak világához. A hadjárat tehát nem egyszerűen Jeruzsálem elfoglalásával ért véget, hanem egy új, törékeny, soknemzetiségű és katonailag folyamatosan veszélyeztetett keleti latin államrendszer kialakulásával.

Magyarországi vonatkozások

Az első keresztes hadjárat magyarországi vonatkozásai főként az átvonuló seregek és Kálmán magyar király politikája köré rendeződnek. A Magyar Királyság a Duna menti útvonal miatt kulcsfontosságú tranzitterület volt a nyugatról Konstantinápoly felé haladó csoportok számára. Kálmánnak egyszerre kellett figyelembe vennie a keresztény zarándokokkal szembeni vallási kötelességet, saját országának biztonságát, a termények és települések védelmét, valamint a korábbi csoportok fosztogatásainak tapasztalatát.

A népi keresztes csoportok esetében a magyarországi átvonulás több alkalommal fegyveres konfliktusba torkollott. Nincstelen Walter csoportja kezdetben engedélyt kapott az áthaladásra, de a magyar–bizánci határvidék közelében, Zimony térségében már összetűzések alakultak ki. A források szerint a keresztesek egy részét fosztogatás miatt lefegyverezték, ruháikat vagy fegyvereiket pedig a várfalra függesztették, ami később újabb indulatokat keltett. Walter serege Belgrád és Naisszosz felé vonult tovább, de a rendbontások a bizánci hatóságok számára is figyelmeztető jelként szolgáltak.

Remete Péter nagyobb tömege Zimonyhoz érkezve már feszült helyzettel találkozott. A korábbi incidensek híre, az ellátási nehézségek és a fegyelem hiánya gyorsan erőszakhoz vezetett. A források Zimony megtámadásáról, fosztogatásról és jelentős emberveszteségről számolnak be. Ezután a csoport sietve kelt át a Száva vidékén bizánci területre, mert tartott a magyar király megtorlásától. Belgrád környékén újabb fosztogatások és összecsapások történtek, majd a sereg Naisszosz felé haladt tovább.

Más népi keresztes csoportok még súlyosabb konfliktusba kerültek a magyar hatóságokkal. Volkmar és Gottschalk követői, valamint Emicho nagyobb serege a Rajna-vidéki pogromok után délkelet felé próbált továbbhaladni. A magyar területen vagy határvidéken tanúsított fosztogatás, engedetlenség és erőszak miatt Kálmán több esetben megtagadta az átvonulást, illetve fegyveresen lépett fel. A magyar király politikája ebben az összefüggésben nem keresztesellenességként, hanem rendfenntartó és államvédelmi magatartásként értelmezendő.

A főúri seregek esetében a helyzet rendezettebb volt. Bouillon Gottfried átvonulása előtt Kálmán túszokat kért, hogy biztosítsa a fegyelmet; Gottfried öccse, Balduin és családja a források szerint ennek részeként került biztosítéki helyzetbe. Ez a megoldás megfelelt a kor diplomáciai gyakorlatának, és végül lehetővé tette a viszonylag békés áthaladást. Gottfried serege a Duna menti útvonalon haladt, majd a Balkánon át jutott Konstantinápoly közelébe.

A magyar epizód ezért fontos ellenpontja annak az elképzelésnek, hogy az első keresztes hadjárat egységes, ellenőrizetlen tömegmozgás lett volna. A források alapján világosan különbséget kell tenni a fegyelmezetlen népi csoportok és a tárgyalóképes, vezetőik által jobban ellenőrzött főúri kontingensek között. A Magyar Királyság szerepe nem hadszíntéri mellékszál csupán: az európai átvonulás sikerének vagy kudarcának egyik kulcspontja volt, és a magyar király döntései hozzájárultak ahhoz, hogy a később érkező rendezettebb seregek eljuthassanak Bizánc felé.

Nők, nem harcolók és tábori társadalom

Az első keresztes hadjáratot nem kizárólag harcos férfiak alkották. A seregeket papok, szerzetesek, szolgák, kézművesek, kereskedők, nők és gyermekek is kísérték. A nem harcolók jelenléte logisztikai terhet jelentett, ugyanakkor a hadjárat zarándokjellegét is erősítette. A résztvevők jelentős része nem pusztán katonai hadjáratként, hanem vallási útként tekintett a vállalkozásra.

A nők szerepe a forrásokban gyakran háttérben marad, de jelenlétük több ponton kimutatható. Egyesek családtagként vagy szolgálóként kísérték a hadjáratot, mások vallási indíttatásból keltek útra. A tábori társadalom működésében a nem harcolók ellátási, gondozási és mindennapi szervezési szerepe nem volt mellékes, még ha a krónikák többnyire a főurak és csaták eseményeire összpontosítanak is.

A nem harcolók jelenléte a hadjárat sebezhetőségét is növelte. Dorylaeumnál, az anatóliai átvonulás során, Antiokheia ostrománál és Jeruzsálem alatt a zarándokok, betegek, szolgák és egyéb kísérők ellátása komoly problémát jelentett. A sereg ezért nem modern értelemben vett expedíciós hadtest volt, hanem vallási, társadalmi és katonai elemekből álló mozgó közösség.

A tábori társadalom a hadjárat moráljára is hatott. A forrásokban gyakran megjelenik a bűnbánati fegyelem, a körmenet, a böjt, az ereklyék tisztelete és a prédikáció szerepe. A keresztes sereg nem csupán parancsokkal irányított katonai tömeg volt: a papok, püspökök és prédikátorok a válsághelyzetekben a közösség lelki önértelmezését is alakították. Antiokheia és Jeruzsálem előtt különösen jól látható, hogy a résztvevők a katonai döntéseket gyakran liturgikus vagy bűnbánati cselekményekkel kapcsolták össze.

A nem harcolók jelenléte a veszteségek értelmezését is bonyolítja. A középkori források gyakran nem különítik el pontosan a fegyvereseket, szolgákat, zarándokokat és tábori kísérőket, ezért a hadjárat létszámadatai bizonytalanok. Amikor a krónikák nagy tömegekről beszélnek, nem feltétlenül reguláris harcosokról van szó. Ezért az infoboxokban és összefoglalókban is óvatosan kell bánni a számokkal: a „keresztes sereg” egyszerre jelenthet harcoló kontingenst és szélesebb zarándoktömeget.

Gazdasági háttér és finanszírozás

A keresztes hadjárat finanszírozása jelentős anyagi terhet rótt a résztvevőkre. A főuraknak és lovagoknak fegyverzetet, lovakat, szolgákat, úti ellátmányt és pénzt kellett biztosítaniuk. A hosszú út, a tengeri átkelések, az ostromok és a váratlan válságok miatt a költségek nehezen voltak előre kiszámíthatók.

A források és oklevelek alapján sok résztvevő birtokot adott el, zálogosított el, vagy egyházi intézményekkel kötött pénzügyi megállapodást. Ez a tény fontos a motivációk értékelésénél. Ha a hadjárat pusztán rablóvállalkozás lett volna, nehéz lenne megmagyarázni, miért vállaltak sokan olyan költségeket, amelyek megtérülése bizonytalan volt. A keleti birtokszerzés lehetősége egyeseknél szerepet játszhatott, de a legtöbb résztvevő számára a vállalkozás gazdaságilag inkább kockázatot, mint biztos nyereséget jelentett.

A hadjárat során a pénz és az ellátás hiánya többször konfliktushoz vezetett. A helyi piacokhoz való hozzáférés, a bizánci ellátás, a zsákmány, a sarcok és az adományok mind szerepet játszottak a sereg túlélésében. A gazdasági tényezők tehát nem helyettesítik a vallási magyarázatot, hanem annak gyakorlati feltételeit és korlátait mutatják meg.

A finanszírozásban az egyházi intézményeknek is szerepük volt. Kolostorok, püspökségek és káptalanok gyakran vásároltak vagy vettek zálogba birtokokat olyan lovagoktól, akik a hadjárat költségeit így próbálták előteremteni. Ez a folyamat nem pusztán gazdasági technika volt, hanem vallási összefüggésben is értelmeződött: a keresztes útra induló fél a birtokügyletet gyakran lelki cél, fogadalom vagy családi üdvösségi emlékezet keretébe helyezte.

A zsákmány kérdése mindvégig feszültséget okozott. A keresztes ideológia a hadjáratot bűnbánati zarándoklatként fogta fel, de a középkori hadviselés gyakorlata a zsákmányt, sarcot és foglyok kiváltását természetes háborús erőforrásnak tekintette. Nikaia bizánci kézre adása éppen ezért váltott ki csalódást egyes latin résztvevőkből: a katonai fáradságért várt anyagi haszon elmaradt. Jeruzsálem, Maarrat an-Numán és más városok esetében viszont a zsákmányszerzés és a civil lakosság elleni erőszak súlyosan összekapcsolódott.

Katonai szervezet és logisztika

Hadtörténeti szempontból az első keresztes hadjárat különösen figyelemre méltó, mert olyan expedíció ért célba, amelynek több ponton össze kellett volna omlania. A hadjáratnak nem volt egységes főparancsnoka, hosszú és idegen területeken át vezető útvonalon haladt, sok nem harcoló kísérte, ellátása bizonytalan volt, és ellenfelei több alkalommal jelentős helyzeti előnyben voltak.

A latin nehézlovasság a nyílt csatákban komoly ütőerőt képviselt, de a keresztesek sikerei nem magyarázhatók pusztán a lovagi roham technikájával. Nikaia ostrománál bizánci segítségre volt szükség; Dorylaeumnál a kitartás és az időben érkező erősítés mentette meg az elővédet; Antiokheia elfoglalása belső áruláson múlt; Jeruzsálemnél ostromgépek és tenger felől érkező anyagok kellettek. A keresztes hadviselés alkalmazkodó jellegű volt, amelyben a lovasság, gyalogság, ostromtechnika, vallási fegyelem és diplomácia együtt játszott szerepet.

A török lovasíjász harcmodor komoly kihívást jelentett. A gyors mozgású, távolsági harcra építő török egységek különösen Anatóliában veszélyeztették a kereszteseket. A latin hadsereg akkor volt sikeres, amikor képes volt zárt rendben maradni, megvédeni a nem harcolókat és kivárni a döntő pillanatot. A fegyelmezetlen üldözés vagy szétszakadás viszont végzetes lehetett, ahogy azt a népi hadjárat pusztulása is mutatta.

A logisztika a hadjárat egyik legfontosabb tényezője volt. A sereg élelmezése, a lovak takarmányozása, a vízellátás, az ostromanyag, a pénz és a helyi piacokhoz való hozzáférés gyakran fontosabbnak bizonyult, mint egy-egy csata. A keresztesek többször kerültek éhínség szélére, és a hadjárat során a dezertálás, a járványok és a kimerülés folyamatosan tizedelte őket.

A sereg szervezetét a személyes hűség és a regionális kontingensek határozták meg. A lovagok saját uraikhoz, családi és hűbéri kapcsolataikhoz kötődtek, a főurak pedig tanácskozásokon próbáltak közös döntéseket hozni. Ez a rendszer válsághelyzetben lassú és konfliktusos lehetett, de rugalmasságot is adott: ha egy vezető tekintélye megingott, más kontingensek még folytathatták a hadjáratot. A főparancsnok hiánya ezért nem pusztán gyengeség volt, hanem a vállalkozás többközpontú társadalmi természetének következménye.

A hadjárat katonai sikereiben a gyalogság szerepét sem szabad alábecsülni. A népszerű kép gyakran a páncélos lovagokra összpontosít, de az ostromoknál, táborvédelemnél, sáncoknál, tornyok építésénél és falrohamoknál a gyalogosok, íjászok, számszeríjászok, kézművesek és tengerészek nélkülözhetetlenek voltak. Jeruzsálem ostrománál például az ostromtornyok megépítése, mozgatása és védelme éppúgy döntő volt, mint a lovagi vezetők presztízse.

A tengeri támogatás jelentősége a hadjárat végén nőtt meg. A keleti mediterrán partvidéken az itáliai városokból érkező hajók, különösen a genovai segítség, ostromanyaggal, szakemberekkel és utánpótlással járultak hozzá a jeruzsálemi sikerhez. Ez előrevetítette a 12. századi keresztes államok egyik alapvető sajátosságát: a latin keleti jelenlét nemcsak szárazföldi lovagi uralomra, hanem tengeri kereskedelmi és utánpótlási hálózatokra is támaszkodott.

Bizánci–latin kapcsolatok

Az első keresztes hadjárat egyik hosszú távú következménye a latin Nyugat és Bizánc közötti bizalmatlanság növekedése volt. A hadjárat elején a két fél érdekei részben egybeestek: Bizánc anatóliai területeket akart visszaszerezni, a keresztesek pedig keleti segítségre és útvonalra szorultak. Nikaia visszafoglalása és Anatólia nyugati részének részleges bizánci helyreállítása mutatja, hogy az együttműködés tényleges eredményekkel járt.

A konfliktus főként Antiokheiánál éleződött ki. A keresztesek úgy érezték, Alexiosz nem teljesítette kötelességét, amikor nem vonult tovább a város felmentésére; a bizánci oldal viszont úgy látta, hogy Bohemund megszegte az esküt, amikor megtartotta Antiokheiát. A félreértésekhez hozzájárult István blois-i gróf jelentése is, aki a keresztesek helyzetét reménytelennek írta le Alexiosznak.

Ennek ellenére a későbbi, 1204-es konstantinápolyi keresztes támadást nem szabad mechanikusan visszavetíteni az első hadjáratra. 1096–1099-ben még valós együttműködés is volt a két fél között, és a szakadás nem volt szükségszerű. Az első keresztes hadjárat történetét ezért nem célszerű sem Bizánc árulásaként, sem a latinok eleve Bizánc-ellenes tervének bizonyítékaként tárgyalni.

A bizánci–latin viszony forrásait különösen óvatosan kell olvasni. A latin krónikák sokszor hálátlannak, ravasznak vagy gyávának mutatják a bizánciakat, ha azok nem a lovagi elvárások szerint cselekedtek. A bizánci források ezzel szemben gyakran barbárnak, kapzsinak és fegyelmezetlennek ábrázolják a latinokat. Mindkét nézőpont mögött valós tapasztalatok és politikai önigazolások állnak, ezért egyik sem használható önmagában végleges ítéletként.

Nikaia példája azt mutatja, hogy az együttműködés működhetett, Antiokheia példája pedig azt, hogy a célok eltérése gyorsan bizalmi válságba vezethetett. A császár katonai racionalitása nem mindig esett egybe a keresztesek vallási és becsületbeli önértelmezésével. A latinok számára a veszély vállalása jogot alapozhatott a hódításra; Bizánc számára viszont a régi birodalmi városok visszavétele jogfolytonossági kérdés volt. Ez a két logika Antiokheiánál ütközött a legélesebben.

Muszlim reakció és a dzsihád későbbi megerősödése

A muszlim világ kezdeti reakciója nem volt egységes. A kereszteseket sok helyi uralkodó először a térségben megjelenő újabb frank zsoldos- vagy portyázó erőként érzékelte, nem pedig egy évszázadokra szóló civilizációs konfliktus kezdeteként. A szíriai és mezopotámiai hatalmi központok egymással is rivalizáltak, és gyakran fontosabbnak tartották helyi ellenfeleiket, mint a keresztesek közös visszaszorítását.

A latin keleti államok megszilárdulása után fokozatosan kialakult a muszlim ellenreakció. A 12. században Zangi, Núr ad-Dín és később Szaladin politikai és vallási nyelvben is egyre erősebben kapcsolta össze a „frankok” elleni harcot a dzsihád eszméjével. Ez a folyamat nem azonnal, 1099-ben érte el csúcspontját, hanem több évtized alatt alakult ki.

A középkori muszlim források fontosak annak megértéséhez, hogy a keresztesek sikere részben a térség belső megosztottságából fakadt. A modern emlékezet sokszor a keresztes háborúkat Kelet és Nyugat örök konfliktusának szimbólumaként kezeli, de a 11–12. századi valóságban diplomácia, kereskedelem, szövetségek, helyi alkuk, vallási retorika és brutalitás egyszerre volt jelen.

A muszlim reakció késlekedése nem jelent közönyt. A helyi vezetők számára a keresztesek megjelenése kezdetben egy volt a sok katonai és politikai válság közül. Aleppó, Damaszkusz, Moszul, a dánismend és rúmi szeldzsuk erők, valamint a fátimidák saját érdekeik szerint mérlegeltek. A térség hatalmi megosztottsága lehetővé tette, hogy a keresztesek egymás után nézzenek szembe ellenfeleikkel, ahelyett hogy egységes, összehangolt muszlim hadsereg állta volna útjukat.

A kortárs muszlim szerzők nyelvében a „frankok” megjelenése fokozatosan nyert nagyobb jelentőséget. A jeruzsálemi mészárlás, a latin államok megszilárdulása és a helyi muszlim hatalmak ismételt kudarca idővel hozzájárult ahhoz, hogy a „frankok” elleni küzdelem vallási-politikai mozgósító ereje növekedjen. Ez a folyamat azonban nem automatikus és nem azonnali volt: a dzsihád retorikájának 12. századi megerősödése politikai szervezőmunkát, hatalmi koncentrációt és vallási legitimációt igényelt.

Erőszak, vallás és erkölcsi értékelés

Az első keresztes hadjárat történetében a vallási buzgóság és az erőszak szorosan összekapcsolódott. A résztvevők jelentős része őszintén hitte, hogy bűnbánati és szent vállalkozásban vesz részt. Ez azonban nem teszi semmissé a hadjárat során elkövetett bűnöket: a Rajna-vidéki pogromokat, a fosztogatásokat, a civil lakosság elleni erőszakot, Maarrat an-Numán borzalmait és Jeruzsálem vérengzését.

Történészi szempontból kerülendő mindkét szélsőség. Az egyik szélsőség a hadjárat apologetikus idealizálása, amely csak a keleti keresztények védelmét és a Szent Sír felszabadítását látja, de elhallgatja a brutalitást. A másik szélsőség a leegyszerűsítő vádirat, amely a kereszteseket egységesen fanatikus, kapzsi és civilizálatlan tömegként ábrázolja, miközben figyelmen kívül hagyja a bizánci segítségkérést, a szeldzsuk hódításokat, a korszak hadviselési normáit, a résztvevők vallási motivációit és a muszlim politikai megosztottságot.

A történeti megértés nem azonos az erkölcsi felmentéssel. A középkori háború brutalitása a maga korában sem volt mindig magától értetődően elfogadott, és a keresztény források is gyakran bűn, vezeklés és isteni büntetés nyelvén beszéltek a sereg szenvedéseiről. A hadjáratot ezért egyszerre kell a 11. századi vallási világ részeként és a háborús erőszak történeteként értelmezni.

A hadjárat erőszakának értékelésénél a középkori hadviselés általános brutalitását sem szabad figyelmen kívül hagyni, de ez nem jelent felmentést. Városok ostrom utáni kifosztása, foglyok megölése vagy eladása, sarc és civil lakosság elleni megtorlás nem volt ismeretlen a kor háborúiban. A keresztes hadjárat különlegessége abban állt, hogy mindez kifejezett vallási fogadalommal és bűnbánati nyelvvel kapcsolódott össze. Ezért a történeti értékelésnek külön kell kezelnie a korszak hadijog nélküli vagy korlátozott hadijogi gyakorlatát és a keresztény vallási célokkal igazolt erőszak sajátos problémáját.

A „szent háború” fogalmát sem célszerű leegyszerűsítve használni. A keresztes résztvevő önmagát sokszor zarándoknak, bűnbánónak és Krisztus ügyéért harcoló fegyveresnek látta egyszerre. A modern kategóriák — vallási fanatizmus, imperializmus, kolonizáció, önvédelem, felszabadítás — csak részben ragadják meg ezt a világot. A szócikknek ezért nem kell sem modern politikai vádirattá, sem vallásos hőskölteménnyé válnia: a pontos történeti beszéd az okokat, a hiedelmeket, az intézményeket és a tettek következményeit együtt mutatja be.

Források és forráskritika

Az első keresztes hadjárat történetére viszonylag gazdag, de erősen elfogult forrásanyag áll rendelkezésre. A latin elbeszélő források közé tartozik a Gesta Francorum, Chartres-i Fulcher krónikája, Aguilers-i Rajmund beszámolója, Albert Aachen műve, Nogent-i Guibert és Szerzetes Róbert átdolgozásai. Ezek a szövegek gyakran résztvevői vagy közeli hagyományból származó nézőpontot közvetítenek, de teológiai, irodalmi és politikai céljaik is vannak.

A Gesta Francorum az egyik legfontosabb korai latin forrás. Szerzője ismeretlen, valószínűleg dél-itáliai normann környezetből származott, és Bohemund táborához közel állhatott. A mű élményszerű és viszonylag korai, ugyanakkor Bohemund szerepét kedvezően mutatja be. Chartres-i Fulcher krónikája különösen fontos Edessza és Jeruzsálem korai története szempontjából, mert Fulcher Balduin környezetéhez kapcsolódott.

Aguilers-i Rajmund a provence-i kontingenshez és Toulouse-i Rajmund környezetéhez tartozott. Beszámolója különösen fontos a Szent Lándzsa körüli események, a provence-i nézőpont és a hadjárat vallási tapasztalatának megértéséhez. A látomások, csodák és liturgikus események nála nem mellékes díszítőelemek, hanem a történet szervező elvei.

A bizánci oldal legfontosabb forrása Anna Komnéné Alexiász című műve, amely Alexiosz uralkodását dinasztikus és bizánci udvari szemszögből mutatja be. Anna írása nélkülözhetetlen, de nem semleges: apját igazolni kívánja, és a latinokat gyakran bizalmatlanul szemléli. A muszlim források többsége későbbi, de fontos kiegészítést nyújt. Ibn al-Kalániszi, Ibn al-Athír és más szerzők a muszlim politikai világ nézőpontját közvetítik.

A források létszámadatai és veszteségszámai különösen bizonytalanok. A középkori krónikások gyakran retorikus, kerekített vagy teológiai jelentéssel bíró számokat használtak. Emiatt a modern összefoglalókban kerülendő a látszólag pontos, de valójában ellenőrizhetetlen adatközlés. A „több tízezres” induló tömeg, a Jeruzsálem alatti 12–15 ezres nagyságrend vagy az egyes csaták ismeretlen veszteségei csak óvatos becslésként kezelhetők.

A latin források mellett az örmény, szír és arab hagyományok is fontosak. Az örmény kapcsolatok Edessza és Kilikia megértéséhez nélkülözhetetlenek, az arab történetírók pedig a muszlim politikai megosztottságot, a helyi reakciókat és a „frankokról” kialakuló képet világítják meg. A forráskritika egyik alapszabálya, hogy a hadjáratot nem szabad kizárólag a győztes latin elbeszélések alapján rekonstruálni, de azokat sem lehet egyszerű propagandaanyagként félretenni.

A jeruzsálemi vérengzés leírása jó példa a forráskritikai egyensúly szükségességére. A latin szerzők gyakran bibliai képekkel felnagyított, teológiai jelentésű nyelven beszélnek a város elfoglalásáról; a muszlim és zsidó emlékezet viszont a pusztulás traumáját őrizte meg. A modern történész egyik beszédmódot sem veheti át mechanikusan: a mészárlás tényét és súlyosságát rögzíteni kell, de az irodalmi túlzásokat nem szabad számszerű adatként kezelni.

Következmények

A keresztes államok a 12. század első felében.

Az első keresztes hadjárat közvetlen következménye a latin keleti államok kialakulása volt. Az Edesszai Grófság 1098-ban, az Antiochiai Fejedelemség 1098–1099-ben, a Jeruzsálemi Királyság 1099-ben, a Tripoliszi Grófság pedig a következő évtizedben jött létre. Ezek az államok nem egyszerűen nyugati gyarmatként működtek, hanem a helyi társadalmakhoz, kereskedelmi útvonalakhoz, keleti keresztény közösségekhez és muszlim szomszédokhoz alkalmazkodó középkori hatalmi struktúrák voltak.

Nyugaton a hadjárat sikere óriási tekintélyt adott a pápaságnak és a keresztes eszmének. Jeruzsálem elfoglalása utólag igazolni látszott a vállalkozást, és mintává vált a későbbi keresztes prédikációk számára. A keresztes fogadalom, a bűnbánati kegyelem, a kereszt felvétele és a katonai zarándoklat intézménye a 12. században tovább fejlődött.

A hadjárat ugyanakkor tartós feszültségeket is hagyott maga után. Bizánc és a latin fejedelemségek viszonya kezdettől terhelt volt, különösen Antiokheia miatt. A muszlim világban a frank államok jelenléte fokozatosan erősítette az ellenállás vallási és politikai nyelvét. A zsidó közösségek számára a Rajna-vidéki pogromok a keresztes korszak első nagy traumáját jelentették.

A latin keleti államok létrejötte új egyházi viszonyokat is teremtett. Latin püspökségek, patriarchátusok és monasztikus intézmények jelentek meg olyan területeken, ahol korábban görög, örmény, szír, jakobita, nesztoriánus, maronita és más keleti keresztény közösségek éltek. A latin berendezkedés ezért nem pusztán muszlim–keresztény viszonyt érintett, hanem a kereszténységen belüli joghatósági és rítusbeli kapcsolatokat is átalakította.

A hadjárat sikere a zarándoklatok számára is új helyzetet teremtett. Jeruzsálem latin kézre kerülése megkönnyítette a nyugati zarándokok érkezését, ugyanakkor a szent helyek védelme állandó katonai feladat lett. A 12. században ebből a környezetből nőtt ki több olyan intézmény, amely a zarándokvédelem, a vendéggondozás és a fegyveres szolgálat összekapcsolására épült. Bár ezek közül több későbbi fejlemény, gyökereik az első hadjárat után kialakuló latin keleti világban kereshetők.

A muszlim politikai világ számára a latin államok megjelenése eleinte regionális kihívás volt, később azonban egyre inkább vallási-politikai mozgósító tényezővé vált. Edessza 1144-es eleste és a második keresztes hadjárat már ennek az új korszaknak a része. Az első hadjárat tehát nem lezárt epizód, hanem olyan folyamat kezdete volt, amely a 12–13. századi keleti mediterrán politikát tartósan meghatározta.

A hadjárat helye a keresztes mozgalom történetében

Az első keresztes hadjárat utólag azért kapott különleges jelentőséget, mert sikeres volt. Jeruzsálem elfoglalása olyan precedenst teremtett, amelyet a későbbi keresztes prédikációk, pápai bullák és krónikák folyamatosan felidéztek. Ha az első hadjárat már Anatóliában vagy Antiokheiánál elbukott volna, a keresztes mozgalom története valószínűleg egészen másképp alakult volna.

A későbbi keresztes hadjáratok azonban nem egyszerű ismétlései voltak az elsőnek. A Második keresztes hadjárat már egy kialakultabb keresztes intézményrendszerben zajlott, királyok részvételével; a Harmadik keresztes hadjárat Jeruzsálem 1187-es elvesztésére adott válasz volt; a Negyedik keresztes hadjárat pedig tragikusan eltért eredeti céljától és Konstantinápoly elfoglalásához vezetett. Az első hadjárat ezért egyszerre minta és kivétel: minta a keresztes eszme számára, de kivétel a siker, a spontaneitás és a részben még formálódó intézményrendszer miatt.

A hadjárat különösen fontos a pápaság történetében. II. Orbán felhívása a pápai tekintély olyan gyakorlati kiterjesztését jelentette, amely a nyugati lovagi társadalom, a bűnbánati fegyelem és a szent helyek iránti áhítat összekapcsolásán alapult. A pápa nem egyszerűen háborút hirdetett, hanem vallási fogadalommal, lelki kedvezménnyel és közösségi céllal ellátott zarándok-hadjáratot indított el.

A keresztes mozgalom későbbi intézményesülése visszamenőleg is formálta az első hadjárat emlékezetét. A 12–13. században pontosabb jogi, liturgikus és szervezeti keretek alakultak ki, de ezek nem vetíthetők vissza teljes egészében 1095–1099-re. Az első hadjárat átmeneti jelenség volt: már rendelkezett a keresztes eszme alapvető elemeivel, de még nem mindenben felelt meg a későbbi keresztes intézményrendszernek.

Emlékezete és historiográfiája

Középkori és kora újkori emlékezet

A hadjárat emlékezete a nyugati lovagi kultúrában erősen továbbélt. Gottfried, Bohemund, Tankréd és más vezetők alakja epikus és románcos feldolgozások tárgya lett. Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című műve már nem történeti beszámoló, hanem kora újkori irodalmi feldolgozás, amely a keresztes témát lovagi, vallási és költői anyaggá formálta. A latin keleti államok története a nyugati emlékezetben sokáig a hősiesség, a zarándoklat, a szentség és a lovagi becsület nyelvével kapcsolódott össze.

A muszlim történeti emlékezetben az első keresztes hadjárat kezdetben nem mindig kapott olyan egységes civilizációs jelentést, mint később. A 12. század folyamán, különösen Zengi, Núr ad-Dín és Szaladin idején, a „frankok” elleni harc egyre erősebben kapcsolódott a dzsihád politikai és vallási nyelvéhez. A későbbi arab és muszlim történetírás visszatekintve gyakran egységesebb ellenállást látott bele a kezdeti időszakba, mint amilyen a valóságban 1096–1099 között létezett.

Modern emlékezet és leegyszerűsítő értelmezések

A modern történetírásban a keresztes háborúk megítélése sokat változott. A 19. századi és 20. század eleji szerzők gyakran a vallási fanatizmus, a civilizációs konfliktus, a nyugati terjeszkedés vagy a romantikus lovagiasság keretében értelmezték a hadjáratot. A 20. század közepén Steven Runciman nagy hatású műve irodalmi erejével meghatározóvá vált, de több megállapítása — különösen a keresztesek motivációiról és Bizánc megítéléséről — a későbbi kutatásban vitatottá vált.

A modern szakirodalom egyik fontos vitája a motivációk kérdése. Jonathan Riley-Smith és más kutatók hangsúlyozták, hogy a résztvevők vallási önértelmezését komolyan kell venni, és nem szabad puszta ürügyként kezelni. Thomas Asbridge, Christopher Tyerman, John France, Carole Hillenbrand, Peter Frankopan és mások különböző szempontokból árnyalták a hadjárat katonai, társadalmi, bizánci és muszlim összefüggéseit. A mai kutatásban nincs teljes egyetértés minden kérdésben, de az egytényezős magyarázatokat általában kevésbé tartják kielégítőnek.

A keresztes háborúk modern közéleti használata gyakran eltér a történeti kutatás óvatos megállapításaitól. A „keresztes” kifejezés sokszor fanatikus, erőszakos, intoleráns nyugati agresszort jelent, míg más közegben romantikus, hősies vagy apologetikus képpé válik. A katolikus egyháztörténettel kapcsolatos modern vitákban a keresztes háborúk gyakran nem konkrét középkori eseménysor, hanem tömör vádcímke vagy erkölcsi jelkép szerepét kapják. Philip Jenkins szerint a katolicizmust bíráló modern történeti toposzok között a keresztes háborúk gyakran olyan leegyszerűsített képként jelennek meg, amelyben a középkori események bonyolultsága háttérbe szorul a jelenkori felekezeti vagy politikai ítéletalkotás mögött.

A korszerű történészi megközelítésnek sem a polemikus vádiratot, sem a romantikus apologetikát nem kell átvennie. A forráskritikai megközelítés egyszerre nevezi nevén az erőszakot — így a Rajna-vidéki pogromokat, Maarrat an-Numán és Jeruzsálem vérengzéseit —, és mutatja be a 11. századi politikai, vallási, társadalmi és katonai összefüggéseket. Az első keresztes hadjárat egyszerre volt bűnbánati zarándoklat, fegyveres vállalkozás, bizánci segítségnyújtás, szentföldi hadjárat, társadalmi mobilizáció, politikai ambíciók terepe és brutális középkori háború. A történeti pontosság éppen abban áll, hogy ezek közül egyiket sem tesszük kizárólagos magyarázattá.

Kronológia

Dátum	Esemény
1071	A manzikerti csata után a Bizánci Birodalom anatóliai helyzete súlyosan megrendül.
1081	I. Alexiosz Komnénosz trónra lép.
1095. március	A piacenzai zsinaton Alexiosz követei nyugati katonai segítséget kérnek.
1095. november 27.	II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton meghirdeti a hadjáratot.
1096 tavasza–nyara	A népi keresztes csoportok útra kelnek; a Rajna-vidéken zsidóellenes pogromok történnek.
1096. október	A népi keresztes hadjárat Civetot közelében megsemmisítő vereséget szenved.
1096 vége – 1097 tavasza	A főúri keresztes seregek Konstantinápoly alá érkeznek.
1097. június	Nikaia bizánci kézre kerül.
1097. július 1.	Keresztes győzelem a dorylaeumi csatában.
1097. október	Megkezdődik Antiokheia ostroma.
1098. március	Boulogne-i Balduin megszerzi Edesszát; létrejön az Edesszai Grófság.
1098. június 3.	A keresztesek elfoglalják Antiokheiát.
1098. június 28.	Kerboga felmentő serege vereséget szenved Antiokheiánál.
1098 decembere	A keresztesek elfoglalják Maarrat an-Numán városát.
1099 júniusa	A keresztes sereg Jeruzsálem alá érkezik.
1099. július 15.	A keresztesek elfoglalják Jeruzsálemet.
1099. augusztus 12.	Keresztes győzelem az aszkalóni csatában.

Források

• Anna Komnene (1928). The Alexiad. Translated by Elizabeth A. S. Dawes. London: Routledge.{{cite book}}: CS1 karbantartás: ref az alapértelmezés duplikátuma (link)
• Asbridge, Thomas (2004). The First Crusade: A New History. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-517823-4. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Bull, Marcus (1993). Knightly Piety and the Lay Response to the First Crusade: The Limousin and Gascony, c. 970–c. 1130. Oxford: Clarendon Press. ISBN 978-0-19-821946-0. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Chazan, Robert (1996). European Jewry and the First Crusade. Berkeley: University of California Press. ISBN 978-0-520-20506-2. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Cowdrey, H. E. J. (1970). "Pope Urban II's Preaching of the First Crusade". History. 55 (184): 177–188. doi:10.1111/j.1468-229X.1970.tb02491.x. {{cite journal}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Edgington, Susan B., ed. (2007). Albert of Aachen: Historia Ierosolimitana, History of the Journey to Jerusalem. Oxford: Clarendon Press. ISBN 978-0-19-920486-1. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• France, John (1994). Victory in the East: A Military History of the First Crusade. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-41969-6. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó); Invalid |ref=harv (súgó)
• Frankopan, Peter (2012). The First Crusade: The Call from the East. Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard University Press. ISBN 978-0-674-05534-6. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Gabrieli, Francesco, ed. (1969). Arab Historians of the Crusades. Berkeley: University of California Press. ISBN 978-0-520-05224-6. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Hillenbrand, Carole (1999). The Crusades: Islamic Perspectives. Edinburgh: Edinburgh University Press. ISBN 978-0-7486-0630-6. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Holt, P. M. (1989). The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517. London: Longman. ISBN 978-0-582-49302-5. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Housley, Norman (2006). Fighting for the Cross: Crusading to the Holy Land. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-11875-4. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó); Invalid |ref=harv (súgó)
• Jenkins, Philip (2003). The New Anti-Catholicism: The Last Acceptable Prejudice. New York: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-515480-0. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó); Invalid |ref=harv (súgó)
• Kedar, Benjamin Z. (2004). "The Jerusalem Massacre of July 1099 in the Western Historiography of the Crusades". Crusades. 3: 15–75. {{cite journal}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Kostick, Conor (2008). The Social Structure of the First Crusade. Leiden: Brill. ISBN 978-90-04-16665-3. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Murray, Alan V., ed. (2006). The Crusades: An Encyclopedia. Santa Barbara: ABC-CLIO. ISBN 978-1-57607-862-4. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Peters, Edward, ed. (1998). The First Crusade: The Chronicle of Fulcher of Chartres and Other Source Materials (2nd ed.). Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 978-0-8122-1656-1. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Riley-Smith, Jonathan (1986). The First Crusade and the Idea of Crusading. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 978-0-8122-1328-2. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó); Invalid |ref=harv (súgó)
• Riley-Smith, Jonathan (1997). The First Crusaders, 1095–1131. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-64603-1. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Runciman, Steven (1951). A History of the Crusades, Volume I: The First Crusade and the Foundation of the Kingdom of Jerusalem. Cambridge: Cambridge University Press. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Rubenstein, Jay (2011). Armies of Heaven: The First Crusade and the Quest for Apocalypse. New York: Basic Books. ISBN 978-0-465-01929-8. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Treadgold, Warren (1997). A History of the Byzantine State and Society. Stanford: Stanford University Press. ISBN 978-0-8047-2630-6. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
• Tyerman, Christopher (2006). God's War: A New History of the Crusades. Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard University Press. ISBN 978-0-674-02387-1. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)

További irodalom

• Flori, Jean (1992). La première croisade: L'Occident chrétien contre l'Islam. Brussels: Complexe. ISBN 978-2-87027-437-8.
• Madden, Thomas F. (2005). The New Concise History of the Crusades. Lanham: Rowman & Littlefield. ISBN 978-0-7425-3823-8.
• Phillips, Jonathan (2009). Holy Warriors: A Modern History of the Crusades. London: Random House. ISBN 978-1-4000-6515-6. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Riley-Smith, Jonathan (2009). What Were the Crusades? (4th ed.). San Francisco: Ignatius Press. ISBN 978-1-58617-360-9.